Vera, a kis pesztra, reggel öt órakor ébredt. Kiköhintett a ködbe, de még sötét volt. Benn a cselédszobában is az éj feketéllett még, s mikor visszament az ágyhoz, nagy kedve lett volna beléje feküdni, ha nem gondol az utcai szobára meg a fehér kályhára, melyek már régen vártak reá. Kötelességtudásból öltözködni kezdett. Bedugta fejét a mosdótálba, lesimította nyiszlett paraszthaját, felvette szürke perkálkendőjét, és megindult kifelé. Végigment egy szűk, sötét szobán, aztán az erkélyfolyosóra ért. Apró térdei összevacogtak a hidegtől.

A feje előrekonyult, kedvesen és álmosan, mint az alvó verébé. Csak ködöt látott meg egy lámpát, más semmit. Félig még aludt, és találomra járt, amerre a lábai vitték. Egyszerre valami hidegséget érzett a kezében. A kilincs volt. Hangosan és komolyan kiáltott rá, erősen rázta:

- Nyílj ki már...te...buta.

Egy tágas, sötét szobában állott. Most már felemelte fejét, és nagyot sóhajtva felébredt. Zörögve ledobta a szeneskotlát és az aprófát, eszébe jutott, hogy az uraságok a másik szobában alszanak, rémülten nézett a becsukott ajtóra, és megsimogatta a kotlát. Aztán felugrott egy székre, és meggyújtotta a gázt.

A szobát enyhén hullámzó zöld fény öntötte el.

Vera körülnézett. Valami különös boldogság szorította a szívét, úgy, hogy szeretett volna bukfencezni, sikoltani, verekedni, mint a falun, a szabad mezőn. Körülötte mély csend. Az ajtóhoz ment, fülét erősen odanyomta, s hallgatta, hogyan lélegeznek benn az alvók. Most az egész szoba az övé volt. A politúros asztal, az albumok, a zsöllyék, a selyempamlag, az üvegszekrény, minden, de minden. Fönn, az aranytapétás falon, tengerek hullámoztak, nyájak legeltek. Egy szomorú, parókás asszony búsan mosolyogva nézte.

Lekuporodott csendesen a kályha mellé, és óvatosan piszmogva tüzet rakott. Piros láng csapott fel, ezer és ezer apró szikra tűnt el a kürtő sötétségében.

Most érezte először, hogy fázik, és mellén összehúzta a kendőt. A láng lassan körülnyaldosta a téglákat, s a kályha mind erősebben fújta rá az édes, langyos szellőjét. Tagjait altató zsibbadtság lepte el. Lassan felkelt a helyéről, és a puha szőnyegen lábujjhegyen körüljárta a szobát.

A porronggyal végigsimította a széket, az asztalt, a padlót, azután az ajtókhoz látott. Egy-egy pillanatra megállott, s ilyenkor mohón, nagy szeretettel nézte a szobát, mintha vízszínű szemeivel egészen magába akarta volna ölelni. Mindenütt csupa újság és csoda. Az íróasztalon egy üvegdarab, melyen hajókat és tengert lehetett látni, ha a lámpa felé fordítjuk, följebb léniák, tollak, hasas tintásüvegek és nagy, komoly írások, csupa vonal és csupa fontos szám, az úr munkája, aki reggel korán hivatalba megy. Azután a fehér pamlagon két selyemszoknya, kék és sárga, a nagyságos asszony ruhája. Vera bámulta ezt a panorámát, s mintha először látta volna, megfeledkezett a dologról, és kicserepesedett, kicsi ajkai szétnyíltak.

Az üvegszekrény csecsebecséit sorra megtörülgette. Ezen a reggelen különösen csodálkozott egy vastag aranypénzen, mely lila bársonytokban volt elrejtve. Vigyázva megnézte elöl-hátul, és elgondolta, milyen jó az uraknak, akik az aranyat ily nagy darabokban tartogatják itthon. Aztán a gyöngyházkagylóval babrált, és majd hátraesett ijedtében, mikor meghallotta, milyen szépen és sokáig tud zúgni.

Hogy készen volt ezzel is, a baba-szobához ment, mely a kisasszonyé volt, a nyolcéves Ilonkáé, aki tavaly halt meg torokgyíkban. Vera mindig félve nyúlt ezekhez a törpe bútorokhoz, melyeken még érzett az ő vékony, úri ujjainak nyoma. A szoba falának támaszkodva, félrebillent fejjel, kusza kalappal a fején aludt a francia baba, aki, mióta meghalt kék szemű kis anyja, napról napra piszkosabb és szomorúbb lett. Rózsaszínű csipkéi elrongyolódtak, mellén kiszakadt a selyemderék, és sovány, fűrészporos lába szomorú fehérséggel lógott le. A bánat, a por, a hőség az elmúlt év alatt egészen megöregítette, szemöldökei megvastagodtak, a szája is mintha sírásra görbült volna. Dobogó szívvel nézett rája, és leemelte a szekrényről. Nagy, fekete szemei egyszerre kinyíltak, s jól látta, hogy könnyel voltak tele.

- Szegény, árva baba - szólt, és megcsókolta hideg viaszszáját.

Az óra ütött, hirtelen a helyére lopta a babát, s az ablak felé ment. Széthúzta a függönyt az utcára nézett.

Csoda történt.

A házak, a fák, a gázlámpák, a kövek fehérek voltak. Esett a hó. Mintha finom porcukorral hintettek volna tele minden talpalatnyi földet, ameddig a szem elért, sehol sem lehetett látni csak egy parányi fekete foltot is. Zúzmarás, didergő ezüst fehérség cukrozott be mindent. Millió pihe kavargott a fekete levegőben, imbolyogva, táncolva, merészen bukdácsolva a fehér földre, és a szél beléjük fújva derült, hideg szimfóniákat játszott. Bámulta a lámpafényben ragyogó jégvirágos ablakon, és szájára tapasztotta a kezét, hogy ne sikoltson, mert jó kedve volt, mint mikor a leánytársai csiklandozták. Öröm fojtogatta a torkát, a téli hideg reggelek öntudatlan, szívdobogtató öröme, s csak annyit tudott kinyögni:

- Hó!

Az áldott hó egy éjjel, mikor nem is sejtette és aludt, fehérre változtatta az ijesztő, kormos házakat, a kormos kőutakat, és most minden olyan, mint otthon, a falun, a mezőn. Arra gondol, hogy a nagyanyja ölében egy reggel először látta meg a fehér világot. Akkor is ilyen tágra nyíltak a szemei, akkor is ilyen különös boldogságot érzett a vérében. Szeretett volna énekelni és a földre borulni, hogy megköszönje az életnek ezt a nagyszerű pillanatot,

mellyel a szegény paraszt pesztrát meglátogatta, de ajkai csak dadogtak, kirepedezett kezei csak hadonásztak, értelmetlenül és bambán:

- Hó...

Körülötte a szobán csupa finom puhaság, szín és selyem, künn pedig egyre havazik. Az ég reá borul, mint egy üvegkupola, s sokszor azt kell hinnie, hogy ő, a ház, az egész világ, egy végtelenül nagy kristálypohárban áll, mely egyformává, egyenlővé tesz mindenkit és mindent:

- Hó...hó...

A másik szobából zaj hallatszik. Az úr kijön vörös csíkos hálóingében, és teríttet vele. Vera kimegy a tálcáért, és öblös, kék lábasokkal tér vissza, melyekben melegen gőzölög a tej. Az orra piros a hidegtől.

- Milyen idő van künn? - kérdezi az úr.

Vera az ablak felé mutat:

- Esik a hó...

A ház ezalatt felébred, és lassan az asztal mellé telepszik. Jánoska is felkel, és összeszíjazza iskolakönyveit, a rajztömböt és a tollskatulyát. Az úr szőlőskalácsot tör a kávéhoz, aztán egy pohár vizet iszik, és szivarra gyújt. Liláskék füstfellegek ölelik körül a lámpát.

Jánoska csendesen az asztal alatt keresgél. Fölemel a földről egy ezüstszálat, mellyel a karácsonyfát díszítik.

Az apja felé nyújtja.

- Az angyalkák hullatták el - mondja az apja. - Nem tudod, hogy nemsokára karácsony lesz? Az angyalok itt jártak az éjjel.

Vera a pohárszékre könyökölve figyelmesen hallgat beszédükre. Az angyalok jártak itt. Azok daloltak neki is ma reggel. Szeme kimered, a száját kitátja a csodálkozástól, a boldogságtól...

Behúzta ujját posztóujjasa gallérjába, úgy, hogy az állát súrolta a báránybőr, kalapját jól a szeme fölé kanyarította, hogy ne csapódjanak a hulló hópelyhek az arcába, két kezét is eldugta jó mélyen a zsebébe, s mintha a dühöngő idővel akarna dacolni, legényesen merészeket lépett nagy csizmájával a frissen hullott hóban.

Este tíz óra felé támadt ez a veszett idő, s már annyi havat rakásra hordott, hogy térdig kellett benne gázolni. De Cseke Ferinek éppen jókor jött, ezt szerette a legjobban, ez tetszett az egész télből: a nagy szélfúvás, a hozzá csapódó és a reá tapadó lágy hó: így menjen a leányokhoz a faluba, hogy legyen mitől kiáltsanak, mikor az ajtón belép, s azonmód megöleli őket.

De most már nem a faluba ment, hanem hazafelé. Éppen az imént számlálgatta el, hogy a toronyóra, gyengén, mintha másvilágról jönne a hangja a nagy hóbundába öltözött almafaágakon keresztül, elkongatta a tizenkettőt.

- Holnap én sem jövök ilyen korán haza - futott beléje a gondolat, amint hirtelen az jutott eszébe, hogy ünnep másodnapján tánc lesz, amiről persze nem maradna el semmiért. Felvidult erre az arca, s mire elszámlálgatta volna magában, hogy kit táncoltat meg, már készen is állott a fejében a másik gondolat, amit a hasa diktált, mert azt kezdte észrevenni, hogy bizony a hosszú csatangolásban meg is ehült. Nyomban el is határozta, hogy mihelyt hazaér, valami falnivaló után néz, s teljes biztonsággal megjelent a szeme előtt a jó friss ünnepi kalács, ami otthon várja az asztal fiában - s a zsebében ott a bicska.

Ezek után már semmi gondja nem maradt, mindent rendben talált a világon, s éppen haza is ért a kapu elé. De nem nyitott be, tetszett ez az idő túlságosan, még egy kicsit gyönyörködni akart a védett kapualjból a vad hófúvásban. Megállott a küszöbön, ledöngette lábáról a reáragadt hóbocskort, s behúzódott a kapuzábé mellé. Nekifeszítette fülét a csendnek, melyet a hófúvás fütyülése hasított néha ketté, s elvétve hangzott fel egy-egy kutyaugatás a falu körül, az is tompán, foszlányosan, mintha felakadozott volna a hulló hórostán.

Csendes, békés karácsonyi este volt, mint amilyen Krisztus születése óta már ezerkilencszázharmincnál is több. A falu csendben, nyugodtan feküdt, ahogy megszokta azóta, amióta az első házat felépítették a völgyben. Igazi ősi, örökös életű és egyforma havazású karácsonyeste.

Egyszer csak, amint ott behúzódva fülel a kapu felé, egy alak bontakozik ki a hópelyhek közül, alig pár lépésre tőle. Nemrég járhat kinn az éjszakában, mert a hó alig pelyhezte be sapkáját és a vállát.

- De mi van rajta! - kap Feri szeme a szokatlan időben egyedül járó emberen. Mert amint éppen eléje ért az út közepén, akkor valami olyant látott, amit még soha ezalatt a tizennyolc esztendő alatt, amióta ezt a világot csodálja. A hóban lassan, szinte lopva haladó ember hátán egy egész szalonna volt, egy jó közepes süldő teljes szalonnatakarója, amint pár héttel ezelőtt füstre akasztották.

A két karikán, ahonnan az első lábakat kikanyarították, kidugta az ember a karjait, s úgy terítette magára az egészet, mint valami kabátot. A találékonyság jól bevált, mert alig lehetett észrevenni, különösen most, hogy már a hó is kezdte szépen belepni. Cseke Feri csak véletlenül láthatta meg, amint az ember, mit sem vélve, éppen előtte haladt el. De egybe felismerte, s nem tudta szó nélkül elereszteni maga előtt.

- Adjon isten jó estét, Zsigabá! - köszöntött rá nagy hirtelen.

A tetten ért ember nem tudta az első pillanatban, hogy lépjék-e tovább, de gondolatánál hamarabb határozott a lába, mely megmeredve feszült bele a hóba. Ott állott most megszégyenítve, mozdulatlanul. Rongyos, sovány, negyven év körüli ember, akinek az arcára már sok mindent felvésett az idő.

A legény, amint felismerte, már tisztában volt a helyzettel. Tudta, akármit csinálhat ezzel az emberrel, mert ez úgysem árthat neki érte. Nyomorúságos senkifia, most került haza valahonnan a városból, ahol már munkát se kapott. Gúnyolódásának nem lesz semmi veszedelme, efelől tisztában volt, s már nagyot kacagott, hogy rezgett bele a frissen hullott hó az ágon.

- Kijednek aztán fájin kobátja van!

Így mondta: kobát, hogy urasabb legyen.

Az ember nem tudott semmit szólni. Az ijedtség beléje fagyasztotta a hangot.

Cseke Feri kilépett a kapu alól.

- Hát kijednek beszélek! Hallám, mutassa közelről.

- Hallgass, Feri fiam, ne csinálj lármát.

- Kitől vette, hallja-e? Tiszta fájin. Még az uraknak sincs különb, hiszi-e kijed?

Fellibbenti a szalonnát, nézegeti kívül-belül, összehúzza az első részét, mintha be akarná gombolni. Huncutul kacag melléje.

- Csak né, ügyeljen, mert elfelejtettek gombot varrni reá...

A megfogott tolvaj kénytelen volt mindent tűrni, mert ha szembeszáll a kötölőző legénnyel, verekedés, kiabálás lesz belőle, s felriad az egész falu.

- Mondja meg a feleséginek, hogy ujjat is varrjon neki, mert csak háta s eleje van - forgatta tovább rajta a legény a lopott szalonnát.

- Ne mulass rajtam, fiam...Nem tudod még, mit érsz te is...Nem tudod még, mi az élet.

S most megindult benne valami pattanásig felhúzott rugó, melynek feszültsége erre a lépésre kényszerítette, s feltartóztatlanul kezdett csavaródni lefelé. Minden fordulat egy mondat volt, amit ebbe a hófúvásos hideg éjszakába kilehelt magából.

- Mert tudod te jól az én sorsom. Tudod, hogy három gyermekem van otthon s a feleségem, akinek már nem lehet semmi hasznát venni. Az ősz vetett haza, de nekünk itt nem volt mit betakarítani. Máshol lett volna a mi helyünk az őszi takarodónál, de ott mindent elvettek előlünk...Valamiből csak meg kell élni, fiam...Nem is magamért tettem, az én életemben már nincs haszon, de gyermekeim vannak...te ezt még nem tudod.

Hirtelen meg kellet forduljon, mert nagy hófúvás csapott végig az úton, és szembetalálta volna. Ez jó alkalom volt, hogy megtörülje a szemét a fagyos könnyektől, miket tán a hideg facsart ki.

- Én is voltam legényke, mint te - kezdte a saját igazolását, mikor a hófúvás elcsendesedett, de a fiatal Cseke belevágott:

- Rég volt az is, hajja-e.

- Rég volt , az igaz. De volt. S itt ebben a faluban. Én is olyan legényke voltam éppen, mint te, de látod-e, mire jutottam...Ki gondolta volna akkor, hogy "ez" lesz belőlem...

Tovább akart már menni, nehogy valaki még meghallja a beszélgetésüket. De előbb a fiút próbálta megkérni, hogy ne szóljon senkinek a találkozásról.

- Ahonnét én hoztam, ott még maradt is...Ott az Isten sokat adott mindenből, s az sincs, aki megegye. Azért mondom, fiam, ne bánts te engemet...Ne beszéld ki, ne csinálj csúfot belőlem...

Cseke Ferenc nem tudta, mit szóljon erre, de Barát Zsiga már elindult, mint akinek úgyis mindegy, akármi lesz.

A legény befelé ment a házba, s mihelyt kilincsbe tette maga után az ajtót, nem tudta megállani, hogy el ne mondja az apjának, milyen csodát látott. Jó meleg karácsonyi levegő volt a házban, de az öreg Cseke mégse tudta megállni, hogy otthon maradjon. Mintha őt lopták volna meg, úgy szökött ki az ágyból.

- Barát Zsiga?

- Abbiza. De milyen fájin süldőszalonna volt!

- A sok hitvány tekergő...majd adok én neki. Azért jőnek haza télire, hogy itt a máséból éljenek.

Magára kapkodta nagyjából a ruháját: ujjast, harisnyát, az új csizmát, s indult kifelé a házból.

Feri sem akart elmaradni tőle, vele ment, de alig léptek ki az ajtón a szakadatlan omló havazásba, mikor iszonyatos ordítás hangzott fel, s vagy tíz kutya eszeveszett csaholása.

A két Cseke nekiiramodott az útnak a nyom irányában, de a kutyaugatás és az ember ordítása egyre erősebb, egyre borzasztóbb lett a néma, fagyos éjszakában.

- Segítség!...Összerágnak a kutyák!

Barát Zsiga hangja volt, a szerencsétlené. Mert a kutyák megszimatolták a szalonna szagát. Amíg az úton ment a terhével, s ami még súlyosabb volt: a lelkével, elgondolkozva, elkeseredve, egyszer csak azt vette észre, hogy a kolláton általszökik vagy négy nagy fehér kutya, mintha a hótengerben úszna. Egyéb neszt alig is hallott, csak azt, amikor már a horgasinába kezdtek csaholni. Megfordult hirtelen, feléjük rúgott, de a kutyák még veszettebbül kezdtek szűkölni. Ekkor már tudta, hogy vége van neki.

- Nem segítettél meg, Úristen!...Tudtam, hogy így járok. Hiszen igaz, mégiscsak karácsony estéje van...Csiba ne, ne bántsd a szegény embert, mert még, látod-e, náladnál is nyomorultabb.

De a kutya szűkölt, vonított, kapkodott fel a hátára a szalonna után. Néhány pillanat múlva már egy egész sereg vad állat vette körül, s tépázták elülről, hátulról, ahol éppen érték. Barát Zsiga azon veszett el, hogy magára húzta a szalonnát, mert most nem tudott tőle szabadulni. A szalonnával együtt őt is tépték az állati fogak, s a gyenge, kiéhezett ember pár perc múlva összeesett a hóban. A kutyák most egészen rávetették magukat, és félholtra tépték, míg kétségbeesett kiáltozásaira odafutottak az emberek. Eszméletlenül feküdt már a hóban.

Elsőnek Csekéék érkeztek meg, s az öreg a magával hozott fejszének most legalább volt hol hasznát vegye. De pillanatok alatt összefutott a fél falu, úgy, ahogy félálmából, mindennapos megszokottságából kiriasztották a kétségbeesett kiáltások. Egy-egy ruhadarabot, kendőt kaptak magukra az asszonyok, s most ott dideregtek a fagyos hófúvásban. Az öreg Cseke elmondta mindenkinek a történetet. A körülállók között megindultak a vélemények a hallatlan esetről.

- Úgy kell neki, ha lopni akart - ez volt a legenyhébb szánalom.

Egy öregasszony, aki ijedtében csak egy nagykendőt kapott kézhez, s most azt igyekezett minél nagyobb helyen magához szorítani, nagy tekintéllyel magyarázta:

- Ilyen még nem esett meg, amióta a világ fennáll! Hogy karácsony első napján este menjen valaki lopni...A jó Isten tudja, mit csinál!

Barát Zsigát és vérfoltjait pedig igyekezett betakarni a dühöngő hóvihar, mint felszakadt stigmát a falu testén, tanúságát a szokatlan időnek.

S mert szokatlan volt, senki sem értette.