A mesebeli erdő legmélyebb zugában, a sűrű rengeteg legeldugottabb részén, egy kis tisztás szélén állt egy nádfedeles házikó. A házikó kéménye vígan füstölt, a zöld zsalugáterek bereteszelve zárták ki a farkasordító hideget. A ház egyetlen szobájában lázas munka folyt. Télapó Miklós, a mikulás hátradőlt egy pillanatra a karosszékében, papucsba bújtatott lábait a kandallóban lobogó tűz felé nyújtotta. Pirinkó – szólt az egyik manónak – ne kösd olyan szorosra a csomagok száját, mert a gyerekeknek nehéz lesz kibontani. Rendben, Miku – nevetett a kismanó. Ejnye – fortyant fel az öreg – ne szemtelenkedj, különben nem kísérhetsz el. Pirinkó megijedt, és nyaka közé húzta fejét, lazított a csomagot összekötő bogon, és keze még szorgosabban járt. Sietniük kellett, hiszen a mikulás hamarosan útra kel. A manók éppen tizenketten serénykedtek a nagy kecskelábú asztal körül. Valamennyien testvérek voltak és egész évben arra készültek, hogy ilyenkor decemberben segítsenek a mikulásnak elkészíteni a gyerekeknek szánt ajándékokat. A télapó kedvtelve nézte a dolgos manóhadat, járt a kezük, mint a motolla, ha így haladnak perceken belül készen lesznek. Puffancs a kis dagi manó egy pillanatra elmélázott az egyik ajándékcsomag fölött… Ne lazsálj – lökte oldalba Klaffancs. Jó’ van na – adta vissza Puffancs a bökdösést, minek következtében az egyik félkész csomagocska leesett az asztal alá. Nahát – ráncolta össze homlokát az öreg – úgy látom, lesznek itt még, akik nem akarnak velem jönni. Ne hagyd itthon őket – kérte a jószívű Iringó – Puffancs csak azon gondolkodott, vajon elmeséled-e majd az úton a Miklós püspök legendáját. Klaffancs meg, tudod, hogy mindenkit hajszol, legjobban saját magát. - Persze, hogy tudom, ne aggódj, nincs semmi baj, de ha nem készültök el időre, akkor a gyerekek hiába fognak várni bennünket, és nagyon-nagyon szomorúak lesznek, ha üresen maradnak a csizmák. A manók szorgosan dolgoztak tovább, miközben Télapó a levelekbe mélyedt, amit a gyerekek írtak neki. Ezt hallgassátok meg – fordult a manókhoz. „Kedves Télapó! Bodnár Emőke vagyok Magyarországról. A testvéremmel Zsocival egész évben nagyon jók voltunk. Most csak azért írok neked, mert azt szeretnénk kérni, hogy ne hozz nekünk semmilyen ajándékot, vidd el őket más gyerekeknek. Nekünk csak egyetlen kívánságunk van hozzád. Gondold meg, te is jól jársz, egy kívánság két gyerektől. Kérünk szépen gyógyítsd meg a nagybeteg édesanyánkat. Megígérjük mind a ketten, hogy soha többé nem veszekszünk, és nagyon jó gyerekek leszünk. Csak a mama hadd jöjjön haza a kórházból. Ez az egyetlen vágyunk. Szeretettel: Emci és Zsoci 8 és 5 éves gyerekek.” Ó – szomorodott el Joberi – most mit fogsz csinálni Télapó? Nos, azt még nem tudom, de ez a két kisgyerek a legnagyobb csomagot kapja, és az úton, majd imádkozunk az édesanyjukért, hogy meggyógyuljon. Az ilyen levelektől mindig meghatódom. Milyen önzetlen lélek lehet ez az Emőke. Ő egy valódi kincs, egy ajándék – mondta Noeli. Igen, akárcsak te – simogatta meg a tekintetével a mikulás a kis manót. Nem gondolod Télapó, hogy talán felvidulnának, ha énekelnénk nekik – kérdezte Trill, akinek nagyon szép hangja volt. De, biztosan tetszene nekik a hangocskád. Trill rögtön rá is zendített egy dalocskára, Brill pedig vele dúdolta a dallamot: „Rózsaágon kismadár Ki a szép tavaszra vár Párját hívja, dalolva Tavasszal a falombba. De mos még hideg a tél Egy kis csillag mit mesél Messzi útját bejárva Csodát lát a világban.” Igen, ezt elég biztatónak érzem – mosolyodott el a mikulás – no csak dolgozzatok tovább, addig megnézem a rénszarvasokat, és hogy megérkeztek-e már a pelyhek – azzal kiment a házikó elé. Ahogy Télapó kihúzta a lábát, a kismanók közt rögtön nézeteltérés támadt. Greni és Mencsi azon nyomban veszekedni kezdtek, Kincsi és Jizi pedig megpróbálta kibékíteni őket. Végül Klaffancs csapott az asztalra. Azonnal befejezni! Nem hiányzik, hogy miattatok mindannyian itthon maradjunk. Nyílt az ajtó, és belépett Télapó. Szerencsére nem vette észre a manók munkájában támadt zavart, mert a csomagok éppen elkészültek. Na kis manók – fordult feléjük – indulhatunk? Igen! Igen! Igen! – kiáltozták mindannyian. Akkor rakodjatok gyorsan a puttonyokba, kosarakba. Azt hiszem az idén is vinnünk kell a szánutánfutót, mert megint rengeteg csomag van. Amíg elkészültök felhívom Hókirálynőt, mert sajnos még mindig nem érkezett meg, a beígért hószállítmány, és így nem tudom, hogy indulunk el. Azzal elővette piros mobiltelefonját, hogy megkérdezze mikorra várható a hóesés. Halló, itt Télapó Miklós beszél. Te vagy az Hókirálynő? Üdvözlöm kedves mikulás, én Hóleány vagyok, várjon egy kicsit mindjárt megkeresem a nénikémet. Nem kellett sokáig várnia. Igen, tessék – szólt egy fagyos hang. Én vagyok az, Télapó. Kedvesem, nem érkeztek meg a pelyhek. Mi a helyzet? Mi a helyzet? Mi a helyzet? Nem fogod kitalálni Mikukám – nevetett a Hókirálynő – képzeld el, olyan megrendeléseket kaptam, amilyenekről álmodni sem mertem szinte soha. Olyan helyekre kellett a pelyheket küldenem, ahol még sohasem jártak. Teljesen megbolondult a világ. Igaz elég értelmetlennek tartottam, mert azon az éghajlaton nagyon meleg van, így a pelyheim szinte rögtön elolvadtak, de legalább egyszer az életben ki kellett próbálniuk. Jó, jó, de hol késik az én megrendelésem? Hogy induljak el, ha nem küldöd elém a pelyheket? Mikukám, majdcsak megoldod valahogy, talán használd a lánctalpas szánt. Én most nem tudok neked senkit odaküldeni, a pelyheim Amerikában vannak, méghozzá a déli államokban. Missouri, Oklahoma, Kansas, Texas és Illinois, ha így haladunk előbb-utóbb Floridába is eljutunk. Bizony. Netán még Afrikába is Jaj, de hát ez borzasztó – sopánkodott Télapó – most mi lesz? Nos, ne feledd a lánctalpakat. Viszlát! Halló, na ne, ne tedd le. Halló, halló! De a telefon másik végén már nem volt senki. Szegény Télapó hiába hallózott. Gondterhelten nézett a manókra. Segítek befogni a lánctalpas szánba a szarvasokat – állt elé Klaffancs. Mi is segítünk – csatlakozott Greni és Mencsi, kicsit lelkiismeret furdalásuk volt az előbbi veszekedés miatt, és így szerették volna jóvátenni. Igazán kedvesek vagytok – veregette meg Klaffancs vállát Télapó – menjünk. Rudolfus szeme felcsillant, amikor meglátta Télapót és a manókat. Indulunk, kedves gazdám – kérdezte. Türelem Rudolfus, hamarosan. Az ajándékok készen vannak, de mivel a pelyhek inkább Amerikába mentek, így kénytelenek vagyunk a lánctalpas szánnal menni. A lánctalpassal? De gazdám, folyton elfelejted, hogy repülni is tudunk. Nem kell a lánctalpas. Nem felejtettem el, de vinnünk kell az utánfutót is, rengeteg ajándék van, nem fogjátok bírni a tempót. Pelyhek nélkül nem tudjuk megcsinálni határidőre. De igen, meg tudjátok – csendült fel egy hang. Mindannyian hátrafordultak. Hóleány – csillant fel a mikulás szeme – Te vagy az? Én vagyok kedves Miku, és hoztam néhány pelyhet – azzal megrázta földig érő haját és a tisztást azonnal hófehér takaró borította – majd én elkísérlek, és akkor nem kell nélkülöznöd a pelyheket. Milyen kedves tőled – simította végig a haját Greni, de ijedten vissza is húzta a kezét, mert csupa hó lett, és pillanatok alatt rákvörössé vált a hidegtől. No, gyerekeim, akarom mondani manókáim, akkor gyerünk azzal az utánfutóval. Bekiáltott a házba: Hahó! Többiek! Hordjátok ki a zsákokat és puttonyokat. Visszük – válaszolták kórusban. Gyere kedvesem, ülj ide mellém a bakra – fogta karon Hóleányt. És a manók hol fognak ülni – kérdezte a lány. Ó, hát őket ilyenkor aranygolyócskákká változtatom, és a zsebembe teszem, így biztonságban vannak, amilyen szeleburdi némelyik lepotyognának útközben, és abból elég nagy kalamajka lenne. Még a végén elkésnénk, pedig a gyerekek már nagyon várnak. Tudom – sóhajtott a szép lány – azért is szöktem meg a nénikémtől. Kész vagyunk – jelentette Puffancs, és máris ott tolongtak Télapó körül valamennyien. Télapó háromszor rájuk fújt, mire a manók eltűntek, helyettük, apró aranygömböcskék lebegtek a levegőben. A mikulás kinyújtotta a tenyerét és az összes golyó engedelmesen belesuhant. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz… Ohóóóó, kettő hiányzik – a megrakott szán felé fordult – hé, ti ketten, azonnal gyertek elő. Áháááá Kincsi és Jizi, gondolhattam volna, a két bajkeverő. Sajnos nem tehetek mást, a szabály, az szabály, itthon kell maradnotok. Ne, kérlek Télapó, ne hagyj itthon minket. Olyan jók leszünk az úton, amilyet még soha sem láttál. Minden munkát elvégzünk, csak ne hagyj itthon – könyörgött Jizi. Így lesz, megígérjük – hajtogatta Kincsi is. Sajnálom fiúk, de nem lehet. A két haszontalan manó szomorúan somfordált a ház felé. Kincsi Jizit csipkedte. Látod milyen hülye vagy? Mondtam, hogy az utánfutóba bújjunk, ez is te miattad van. Te vagy a hülye, ha jobban behúzod azt a nagy fejed, akkor nem vesz észre – vágott vissza Jizi. Én még ekkora mamlakot nem láttam, hát akkor is észrevette volna, hogy hiányzunk a többi közül. Ismerhetnéd már, nem indult volna el, míg ki nem derül hová lettünk. Most aztán szépen vagyunk, veled kell lennem egész idő alatt. Ezt a pechet. Vedd tudomásul, hogy ki se állhatlak. Én se téged. Elég – kiáltott Télapó – hagyjátok abba. Megengeded, hogy velem jöjjenek – kérdezte Hóleány – majd én vigyázok rájuk, és egy kicsit lehűtöm a felhevült kedélyüket. Hmmmm… Nem fognak megfázni? Dehogy, bízd rám őket. Rendben. Álljatok csak meg manók – fordult feléjük Hóleány – ha akartok jönni, velem jöhettek, de nem lesz melegetek, vállaljátok? Persze, hogyne, vállaljuk – válaszolták egyszerre. Akkor hunyjátok be a szemeteket egy pillanatra. A manók megtették. Hóleány csókot dobott feléjük és lássatok csudát a manók helyén két ezüst gömb lebegett. A lány a hajába fűzte őket, egyiket az egyik, másikat a másik oldalra, hogy még véletlenül se tudjanak összeveszni. Felültek a bakra, Télapó csettintett egyet az ostorával, Hóleány megrázta fürtjeit és sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. Rudolfus vezetésével a rénszarvasok nekiiramodtak, a szán csillagszikrát vetett, és elindult…

A konyha ablakán vasrács volt és belül vörös függöny, amely meglebbent néha, mert az ablakon egy szem hiányzott.

Amikor a függöny megmozdult, valamennyien odanéztünk. Rozi, aki mosogatott és vörös kezével biztonságosan nyúlt a zsíros vízbe merült kések és villák közé, Pista bácsi, a kocsis, aki kukoricát morzsolt és én, aki mesét hallgatni jöttem ki, de a mesék hangulata még nem érett meg, mert Rozi a tányérokkal zörgött és nem lehetett hallani a tűz pattogását a tűzhelyen.

Amikor Rozi megállt, egy-egy pillanatra hallatszott, hogy a kukoricaszemek halk koppanással hullanak a szakajtóba, de hallani lehetett a tél vonítását is a kéményben, hol feketeség van, éjszaka, s a szél azért huhog be rajta, mert a sötétségben száguldó elkárhozott lelkek mondani akarnak valamit.

Arcomat ilyenkor a tűz felé fordítottam, mert melegében és világosságában semmi sötét rejtelem nem volt, de gondolataim tovább rohantak a széllel, széles nyárfás utakon, hideg patakok partján, melyek már rég elfeledték a nyár ragyogását.

A függöny ekkor újra meglebbent és a nyíláson fehér hópehely repült be a konyhába, de fehérsége elmúlt egy pillanat alatt, csak annyi maradt belőle, mintha egy csepp könny hullott volna az ablakdeszkára.

- Esik a hó!

- Gondoltam - mondta Pista bácsi, - a lovak nagyon nyugtalankodtak és a vadlibák is feleslegesen gágogtak az estében.

Esik a hó! Kiszaladtam volna megnézni, hogy hordja a szél, hogy lepi be a kert sárga, őszi arcát, hogy ködlik a távoli dombok messzeségében, de nem mehettem ki, mert csizmáimat éppen akkor pucoltam. Lehettem volna harisnyában is, papucsban is, de én mezítláb voltam, mert a tűzhely parázslásából mintha a nyár tartotta volna meleg kezét a talpam alá.

Pucoltam rongyos kis csizmáimat, melyeket hiába gyógykezelt Nyivászi bácsi, a jeles csizmadia, mert fáramászás, vízben gázolás, csúszkálás közben a csizmáknak sűrűn esett baja.

Pucoltam, fényesítettem a kis csizmákat köppel vegyített fénymázzal. Abban az időben vixnek hívták a pasztát és Schmoll mester valószínű éppen olyan zöld gyermek volt, mint én. (Ő azóta sokra vitte, én semmire, amiből nyilvánvaló, hogy okosabb cipőpasztát készíteni, mint írni.)

Keféltem, ragyogóra keféltem a kis csizmákat, mert Mikulás-este volt és ilyenkor úgy éreztem, nem az számít, hogy milyen voltam, hanem az, hogy milyen leszek! Mert Mikulás-estjén szent és tiszta elhatározások születtek bennem, hogy jó leszek. Jól tanulok, nem verekszem, ruhámra vigyázok, egyszóval hittem a lehetetlenségben.

Rozi közben elcsendesedett, Pista bácsi pipára gyújtott, a kukoricaszemek hulltak, hulltak a szakajtóba és én elálmosodtam. Lesz, ami lesz!

Bementem a sötét szobába és a csizmákat kitettem az ablakba.

Kint fújt a szél, de azt nem láttam, hogy esik-e a hó az ablak fekete tükréből csak magam néztem tanácstalanul magamra.

Az ágyban már melegebb volt és úgy éreztem, lágy, öreges hangon szól hozzám a kályha puha dorombolása.

És a reggel úgy hullt rám, mint a beteljesedett ölelés.

Reggel! Az ablakon bevilágított a hó, a cinkék vidáman cserregtek, a toronyóra ekkor ütött nem tudom én mennyit, amikor megláttam a Krampuszt.

Vidám ördög volt - az első pillanatban meglátszott - és úgy tartotta a virgácsot kezében, mintha át akarta volna adni.

- Tessék. Kezembe nyomták, hát tartom, de verés az nem lesz...

Fekete szőrbundája volt a Krampusznak, piros nyelve és én mindjárt megszerettem.

És ott voltak a kis csizmáim is félrebillent szárral, megrakva dióval, mogyoróval. Cukor is volt benne. Valódi savanyúcukor.

Odakünt ekkor kezdett sütni a nap. A hó puha arcán fényleni kezdett az ébredés és azt hiszem, nem látta senki, hogy - igen - megcsókoltam a Krampuszt.

Nem látta senki, csak a rongyos kis csizmák, melyeknek talpán kihullott volna a mogyoró, ha éppen nem a talpukon álltak volna.

Régen volt. A hó azóta már régen nem olyan fehér, a lábbelijeim nagyon rendben vannak - nem is magam tisztogatom őket - némelyik szinte ragyog, de nekem ragyoghat, mert régen tudom már, hogy a boldogság nem a fényes cipőkben és nem a rámás csizmákban lakozik.