Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.

Felül törött. Talán semmit se ér.

A belén észrevenni már, hogy égett.

S én mégse dobom el mint semmiséget.

Nézem, elémbe állítom,

Majd a kezembe' forgatom.

A cirádáit, ferdeségét,

törött voltát, sok betegségét

mind tudom már, mind ismerem.

Igénytelen, értéktelen.

Szépsége, ékessége, ára

nincs semmi. Mégse dobom el.

Félreteszem karácsonyfára.

Majd a lángjába néz szemem,

s nem lesz nekem

igénytelen, értéktelen.

Sok betegsége, ferdesége,

törött volta nem semmiség-e,

ha ott lobog az ágon,

s vezérlőm, világom,

útmutató fény Betlehem felé?

Tekintetem sugarát issza,

lelkem száll századokon vissza:

a nagy csodát csodálja újra

és megremeg belé.

Magában semmi. Félredobnám.

De ha zöld fenyőről ragyog rám,

a szívem fölviszi az égig,

az eget meg lehozza hozzám.

Kezembe' forgatom, nézegetem,

s valami egyre azt súgja nekem,

hogy ez a kis gyertya az életem.

Görbe, törött, beteg.

Valami, amit senki nem keres,

mert észrevenni nem is érdemes.

Végigélni se volna érdemes,

ha nem lenne karácsony…

ha ki nem gyúlhatnék sokadmagával

karácsonyesti csodálatos fákon…

ha Betlehem felé utat mutatva,

nem ragyoghatna, nem világolhatna,

végigélni se volna érdemes.

De van karácsony, s én úgy szeretem

kis gyertyaéletem.

Ameddig karácsonyra vártam,

értelmét, célját soká nem találtam.

Míg egy szép angyalénekes,

halk estén Betlehembe értem,

s fel nem ujjongtam: „Most már értem,

Most már tudom, miért is élek

ezen a nagy sötét világon:

hogy világítson kicsi gyertyalángom

előre, Betlehem felé

és megváltatlan, Megváltóra váró,

sok emberszív dobbanjon meg belé.”

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.

Felül törött. Talán semmit se ér.

De ha zöld fenyőről ragyog rád,

a szíved felviszi az égig,

az eget meg lehozza hozzád.