A kis Johnny vastag takarója alatt, ágyában elterülve a plafonon ugrabugráló képzeletbeli báránykákat számolta éppen. Így próbálta elaltatni magát, de a kísérlete sikertelennek bizonyult. Szobájában katonás rend volt. A plüssfigurák, s a kisautók egymástól szinte egyenlő távolságban sorakoztak a hosszú tölgyfa szekrény legalsó polcán. Egy szinttel feljebb a meséskönyvek foglalták a helyet. A szobában meleg volt. Kellemes meleg. Odakint havazott. Karácsony éjjele volt, s mint ilyenkor mindig, Johnny roppant izgatott volt. Talán ezért is nem tudott álomba merülni. Egy pillanatra abbahagyta a nem létező bárányok számolását, fejét oldalra fordította, s a lassan szállingózó kövér hópelyhek táncára meredt, amint a külső ablakpárkányon megpihennek, s ezáltal egyre többet takarnak el a utcára való kilátásból. Az emeletes ház hosszúkás ablakainak mintegy felét már belepte a hó. Johnny nagy levegőt vett, s közben azon ábrándozott, hogyan lehetett ilyen csodát erre a Földre teremteni, mint a hóesés? Teljesen lenyűgözte őt a páratlan látvány. S ama tudat, hogy szülei, s a legtöbb ember már alszik piciny városkájában, és talán ő az egyetlen, aki ezt a gyönyörű pillanatot egyedül szemlélheti, mérhetetlen boldogsággal töltötte el. Ifjú lelkében határtalan nyugalmat érzett.   Eme békehangulatot egy puffanás szakította meg, mely a nappali felől jött. Johnny felemelte a fejét a párnáról, s lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Majd pár másodperc múltán, türelmét vesztve lassan kitakarózott, és lábujjhegyen odasomfordált a szobaajtóhoz. Az állandóan nyikorgó ajtót próbálta úgy kinyitni, hogy ne keltsen zajt, s csodák csodájára, most az egyszer sikerült is neki. Kikukkantott a folyosóra, s csöndben nyugtázta magában, hogy magát leszámítva a család minden tagja alszik. Ezt a megállapítását mindössze abból gondolta, hogy a testvére, s a szülei szobájában sötét volt. Óvatosan elindult a lépcső felé, majd három lépés után megállt. A földszinten fény pislákolt, melyet a kandallóban ropogó bükkfa parazsa adott. Johnny hallgatózott, de mivel semmi nem történt elindult lefelé a lépcsőn. Úgy gondolta megnézi a karácsonyfát, ha már nem tud aludni. Szerette bámulni a feldíszített fenyőfát, órákig is képes volt úgy elterülni a nappali ülőgarnitúráján, hogy közben azt nézegette. A nappaliban fahéjillat keringett, s ezt tökéletesen kiegészítette, a dohányzóasztalon lévő kerek tálcán felsorakoztatott mézes sütemény illatmámora. A karácsonyfán üveggömbök tucatjai lógtak, itt-ott egy két cukorka, s végig egy aranyhaj fonat takarta be mindezt. Gyönyörű volt. Egy ajtózár kattanása állította meg a lépcső utolsó fokán járó fiút. A konyha felől halk csoszogás hallatszott, Johnny ijedtében lábujjhegyen visszaugrált pár lépcsőfokot, s a korlát mögül figyelte a nem várt betolakodót. Agyán átvillant, hogy szólnia kellene a szüleinek, de amikor megpillantotta a piros ruhás idegent, a szája mosolyra húzódott. -De hisz… -motyogta magában. -Ez a Télapó. Tudtam, tudtam, hogy mégis létezik. Egy kövérkés, nagyszakállú  emberke jelent meg a nappali ajtajában. Lábán hosszú, fényes, fekete csizma, nadrágja buggyos volt, s a kabátja alól kikandikált egy öv. Az övre kivehető betűkkel ez volt írva: SUMMER. Johnny elgondolkodott. -Miért visel a Télapó egy SUMMER feliratú övet, amikor az nyarat jelent, ő pedig a tél egyik szimbóluma? Vagy talán kedveli a nyarat? Elvégre az neki a vakáció időtartama. Hisz akkor piheni ki az ajándék kiosztás fáradalmait. Ezen elmélkedett halkan, amikor megpillantott az öv végén egy oroszlán fejet is, s a mosoly eltűnt az arcáról. -De hisz… -merengve nézte az övet, majd megrázva fejét, tekintetét levette róla, s nézte, hogy mi történik. A Télapó halkan letette a mindaddig a vállán pihenő zsákját, s kibontotta a száját. Mélyen belenyúlt, s egy már előre becsomagolt kék színű dobozt húzott ki belőle, s kecses mozdulattal a karácsonyfa alá csúsztatta. Amint Jonnhy meglátta a fa alá csúszó ajándékot, a mosoly visszaült az arcára. A Télapó ezt még három csomaggal megismételte, majd szétnézett a nappaliban, megkínálta magát az asztalon heverő mézes sütiből, s ráérősen kicsoszogott a konyhába. Ismét kattanás hallatszott, majd csend lett. Johnny ott kuporgott még percekig a lépcsőfordulóban, és örült. A szíve hevesen vert. Örült, hiszen láthatta a Télapót. Ő, aki mindig is erről álmodott, most végre nyakon csípte a pillanatot. Már semmi más nem érdekelte, csak a pillanat varázsa. Nem törődött, azzal, hogy miért nem a kéményen át érkezett, ahogy a mesékben, vagy hogy miért visel ugyanolyan csizmát, amilyen az édesanyjának van, s hogy olyan SUMMER feliratú oroszlán emblémájú övet, mint amilyet az édesapja szokott hordani. Csak ült ott a lépcsőfokon, a szeme csillogott, és kimondhatatlanul boldog volt. Az ingatag lábakon álló hite ismét visszatért, amely eme apró pillanatnak köszönhetően végig is kísérte egész életében.