Nyomtatás

Ezüstszürke jégpáncél dermedt a földes útra. Amit a Nap lágy, dédelgető karjaival felmelengetett, azt estére Téltábornok fagyos szívvel megcsontosított. A fák kérge kőpajzsként állta a kellemetlen, csípős szelet. Olyan néma volt minden, mintha kihalt volna a világ. Ebben az időben mindenki lehetőleg saját kuckójába húzódott, hogy ott melengesse valamivel megmerevedett lelkét. A Család is a cserépkályha pislákoló lángjánál bújt meg. Mivel házuk a falu szélén épült, közel az erdőhöz, legalább a tüzelőre nem volt gond. Volt viszont sok minden mással.     József, az apa, a fronton hagyta fél lábát, valahol Doberdónál. Megkeseredett benne az élet. Naphosszat a tüzet bámulta, csonka lábában csak a fájdalom lüktetését érezte, magatehetetlenül ücsörgött. Hadirokkantként filléreket kapott, ami semmire sem volt elegendő. Rosszkedve ráfagyott a Család többi tagjára is. Asszonya, Mária, napszámból, alkalmi munkákból tartotta fenn a háztartást. Kevéske jövedelme az élelmezésüket is csak szűkösen fedezte. Közeledett Istenfia születésének napja. Ezt már csak a csemeték várták igaz szívből, József és Mária a nélkülözés miatt inkább tehernek tekintette. Mária keserves munkával töltötte napjait. Kora reggel még a holdvilág halk fényénél indult kimerítő útjára, s csak az este korom sötétjében térhetett haza családjához. Otthon öt éhes gyerekszáj várta. Az ifjabb Jóska volt a legidősebb, majd sorban, Jancsi, Pisti, a kis Marika és a legapróbb, Erzsike. A legnagyobb már tíz évet élt, a legkisebb egy is alig múlt. A faluban nem volt iskola, így a közeli városkába kellet volna menniük, de nem is nagyon volt miben. Apjuknak már nem kellettek a régi lábbelik, így legalább azt húzhatták a nagyobbak magukra, persze lötyögött is rajtuk rendesen. Kabát sem igen jutott minden gyerekre, meg hát az utazás költségeit sem bírták állni. Így hát maradtak otthoni segítségnek. A két idősebb fiú járt ki az erdőre gallyakat gyűjteni, vizet húztak fel az öreg kútból, és még amit eltudtak látni a ház körül. A többiek a tisztaszobát tartották rendben, vagy ha kapirgáló volt a ház körül, annak szórtak ki magokat. Most éppen nem volt szárnyas, de ebben az ordító hidegben nem is nagyon hiányzott. A Család kis bevétele általában a szatócsnál landolt, amiből a mindennapi házkörüli apróságok kerültek haza. Néha volt egy kis elmaradás is az üzletnél, amit bizony a szatócs sem hagyott kamat nélkül. Nem egyszer Mária élő munkával törlesztette a tartozást. Vészesen közelgett már Karácsony, így Mária még többet vállalt, hogy kerüljön valami az ünnepi asztalra. Szenteste előtti nap volt az elszámolás. Mária első útja a szatócshoz vezetett, ahol rendezte nyitott számláját. Nagy örömére még maradt annyi, hogy a falu elején tehenet tartó emberhez menjen friss tehéntejért, hogy elkészülhessen belőle az ünnepi kalács. Remegő léptekkel indult el a jeges úton. Nem szólt előre, hogy tejért menne, de nem is tudhatta, hogy még marad valamicske szolid fizetségéből. Attól tartott, hogy már nem lesz a finom édes fehér tejből. A kapuhoz érve hangos csahos jelezte jöttét. A férfi előjött az istállóból a hangzavarra. A kölcsönös üdvözlést követően Mária megtudta, hogy akad még tej, sőt amikor maradék pénzét előkotorászta vékonyka kabátja zsebéből, a gazda egy egész kanna gőzölgő habos italt hozott elő. Örömétől még a könnyei is kicsordultak. Annyira megilletődött, hogy alig jött hang a torkára. Elpirulva búcsúzott el, majd óvatos léptekkel araszolt haza. Szép Karácsonyunk lesz - gondolta. Hogy fognak örülni a gyerekek! Talán otthon még József is megdicsér. Otthon József szigorú tekintete vezette be az asszonyt a gyertyafényben és kályhatűzében pillogó szobába. A gyerekek már ágyban voltak. Mária óvatosan az asztalra rakta a teli edényt, majd mosolyogva kínálta Józsefet. A férfiból elpárolgott a kétkedés az asszonnyal szemben, hogy ilyen későn, sötétben talált csak haza. Bólintására Mária egy bögre tejet vitt oda urának, aki lassan kortyolgatva el is tüntette azt. Mária felállt mellőle, fogta a kannát és kivitte az üresen ásítozó pajtába. A gyerekek közül, Jancsika a második még nem aludt, ugyan szemét lehunyta, de nem jött álom rá, izgatottan várta a már kapu előtt toporgó ünnepet. Hamarosan a gyertya lángja is vékony füstszálban végződött. A szülők is nyugovóra tértek. Jancsi felült, majd átmászott testvérein, hogy lekerüljön az ágyról. Vékonyka hálóingére egy kabátot húzott, felkapta apjáról maradt cipőjét, s halk léptekkel kiosont a házból. Nem egyszer fordult elő, hogy éjszaka kellett kimennie dolgát végezni, de most az izgalomtól még élénkebb lett. Apja észlelve a kis mocorgást, utána szólt, hogy csukja be jól az ajtót, mert istentelen hideg van odakünn. Jancsi eleget tett apja kérésének, s miután megkönnyebbült, elhatározta, hogy bekukucskál a pajtába, meg van-e még az anyja által féltve beszerzett ital. Jól kitárta a kaput, hogy a Hold is megcsodálhassa a kincset, s persze ő is jól szemügyre vehesse. Csábító illata könnyen odavezette. Fölé hajolt, mosolyogva élvezte a kellemes párát. Arra gondolt, hogy ha a kis ujjacskáját beledugja, abból még nem lehet baj, legalább megnyalja, megkóstolja egy picit a finomságot. Így is tett. Az édes íz elkápráztatta. Óvatosan még egyszer belenyúlt, de most már egész tenyerét belemerítette és az ujjairól lecsorgó lét szívta be szájába. Annyira kellemes volt, hogy már nem tudta abbahagyni. Mohón, mint egy kiskutya lefetyelte az édes fehérséget. A nyalakodásnak hamarosan vége szakadt. Hirtelenjött erős szélfuvallat nyikorgatta meg a pajta ajtaját, amitől Jancsi úgy megijedt, hogy lábával feldöntötte a kannát. A kiömlött tejet homokként szívta magába a pajta földje. Véget ért az álom! A kisfiúnak földbegyökerezett a lába. De én nem akartam!- suttogta. Félve fordította a kapu felé fejét, szigorú apját képzelve oda. A kapuban nem állt senki, csak a jeges szél suhogott vészjóslón. Jancsi lassan feltápászkodott, majd támolygó mozdulatokkal lépett ki a kapun. Mit tettem? – vádolta magát kétségbeesetten. Nem tudta mitévő legyen. Egyik fele befelé húzta a házba, hogy feküdjön el csöndben, minta mi sem történt volna, másik fele pedig az igazság elmondására sarkallta. Addig-addig rágta magát, míg lábai a közeli erdőbe vezették… Pirkadt. A Nap kezdte kinyújtani erőtlen ujjait. A Család gyerektagjai frissen, izgalommal feltöltve ugrottak ki az ágyból. Még József is derűsebb volt az elmúlt napokhoz képest. Öreg szemében megcsillant a fény, a várakozás, a szeretet sugara. Mária kedves tekintete siklott végig mindnyájukon. Ahogy számba vette őket, egy kócos kis fej hiányzott. Hol van Jancsi? Jancsika! - kiabált körbe elsőre. Erre a többiek is rákezdtek. Mivel sehonnan sem jött felelet, átkutatták a lakás minden zegzugát, hát csak elbújt játékból. Sehol sem találták. Ekkor József kibökte, hogy Jancsi az éjjel kikéretőzött dolgára. Rohanás ki az udvarra! Az árnyékszéknél senki, a pajta ajtaja tárva-nyitva. Középen a felborult tejeskanna és körülötte néma csönd. Tétova lépések, majd szaporább mozdulatok keringtek a pajta körül, majd egyre szélesebb spektrumba gyűrűződött a kétségbeesés. Hangos kiabálás töltötte be a környéket. Mária üvöltve zokogott. Vajon merre mehetett, mert a fagyott földön a nyomok nem árulkodtak semmiről… Jancsi már messze járt. A jég ölelte mezőn halk koppanások kísérték útján. Forró könnycseppek gördültek le maszatos arcán, lelkiismeret-kutakat fúrván a jégpáncélba. Keservesen hüppögött. Oda a Karácsony, ilyen világra meg sem születik a kis Jézus – gondolta sóhajtozva. Gondolataiba, mint mocsárba fulladt, de lábai csak vitték-vitték előre. Már a halvány Nap is elvonulóban volt, mintha nem akarná látni mi történik. Lassan ezüstös szürkévé, majd gránitszínűre satírozta az eget. Az emberek a környékről már minden csatlakoztak a kereséshez, de hasztalan. Fáradtan és átfagyva bandukoltak vissza a füstölgő kéményerdő felé. A Család és a kitartóbbak még viharlámpákkal próbálták előkeríteni a kisfiút. Az idő előre haladásával a remény is kihűlni látszott. A teljesen elcsigázott József és a másik két fiú szomorú, fájdalmas léptekkel tértek haza a két kislányka mellé. Mária szíve még nem hagyta abba a keresést. Minden hó fútta buckához leguggolt és körmeivel kaparta, hátha alatta fekszik a kis gyermektest. Az egyre sűrűsödő erdőben már halotti sötétség honolt. Mária elfagyott kezét lehelgetve járta a rengeteget. Teste már nem bírta tovább. Lerogyott. Némán szipogott. Kemény fájdalom marta lelkét. Nem akarta elveszíteni Jancsit. Mint bujdosó árny a homályban tért haza. Otthon mindenki szótlanul ült a kályha mellett. Helyet szorítottak a hazatérő édesanyának. Tapintani lehetett a csendet, mindenki kerülte a másik pillantását. Jézus nem születik meg, Jézus meghalt! Jancsi észre sem vette, hogy előtte már a szomszéd falu szürke tornya magasodott. Több órája gyalogolt, ereje lassan a földig ért csak. Megállt, lekucorodott, maga alá húzta vézna kis lábait. Testét kezdte átjárni a hideg. Becsukta szemét, s ébren álmodott. Otthon járt, ahol a kályhában piros tűznyelvek táncoltak. A gyerekek körbeugrálják a fenyőgallyakat. Édesanya hozza az ünnep-illatú friss kalácsot. Karácsonyi énekeket zengnek, és még édesapa is vidáman velük tart. Kibontogatják a kis ajándékokat, szalmabábokat, favonatokat, apró örömeit az apai kéznek. Végül apránként elkortyolgatnak egy kis gőzölgő cikória kávét... Ekkor hirtelen megrándult egyik lába és odalett a szép álom. A kávés ital lágy melegségét elűzve, keserű íz futott össze a szájában. Nincs Jézus! Nincs Ünnep! Legjobb lenne itt végezni! Alig terjedt el a gondolat az agyában, amit egy közelgő szekér döcögő hangja száműzött. A kocsi lassított, a bakról egy ember meresztgette a szemét, hogy mit láthat. Talán csak egy ruha halom, vagy van is benne valami? Leállt a ló, az ember leugrott a kocsiról. Közelebbről is szemügyre vette a merev kupacot. Felismerte a falu végén lakó gyereket. Ő maga is ott élt, csak a másik végében. – Hát te mög mit csinálsz itt? – kérdezte, de nem jött felelet. Lekapott egy pokrócot a lova hátáról és belebugyolálta a félig megfagyott gyermeket. Óvatosan felrakta a kocsira a még megmaradt két tejeskanna mellé. Most tartott épp hazafelé, miután sikerült jól eladnia majd’ az összes tejet itt az ünnepekre. Visszaült a bakra és hangos hőh!-vel elindítatta a kocsit. Jancsi kisvártatva felmelegedett annyira, hogy el tudja mesélni kálváriáját. A tejes végig a hosszú úton csak hangtalanul irányította a szekeret. Nem sokára a falujukba értek. Valamennyi házból színes fények tündököltek, a kémények ezüst füstkarikákat eregettek a csillagok felé. - Na, möggyüttünk!- fordult hátra a tejesember. A fiú leereszkedett a kocsi farából. A falu első kunyhójánál csak alig pislákolt egy kis bánatos fénysugár. Jancsi kicsit félve közelített az ablakhoz. A férfi látva a fiú bizonytalanságát, a két teli kannát a kezébe kapta és a gyerek mellett elsuhanva az ajtóhoz tette, majd visszasietett a kocsihoz és a lovát biztatva elhajtott. A fiúcska kicsi buksiját először az ablakhoz szorította. A jégvirágtól nem látott be a hunyorgó világosságba. Jéghideg kezével kapart egy kis csíkot, azon lesett be. Hunyorgó mécs mellett látta a szomorú, szinte halálra vált családot. Apja kezébe temette arcát, anyja becsukott szemmel hátravetette fejét és halkan hüppögött. A könny száraz medret égetett halvány bőrén. Az ajtó felé óvatoskodott. Megpillantotta a két teli tejeskannát. Utána kiáltott volna jótevőjének, de már csak a szekér vékonyodó hangját hallotta. Van Jézuska! Most már bátrabbá vált benne a lélek. A kilincset tétova mozdulattal lenyomta és az ajtóban megcsendült cérnavékonyka hangja: - Boldog Karácsonyt!