Az asztal közepén adventi koszorú, mellette egy tálkában szerényen meghúzódva és a múló ősz hangulatát őrizve egy csendélet: pirosból rozsdabarnába aszalódott bogyók, kiszáradt falevelek, a vadgesztenyéket körülölelő, majd útjukra bocsátván kilökő és árván magukra maradó tüskés vadgesztenye-otthonok, fenyőtobozok. Margitszigeti kerékpárútjaim során gyűjtögettem és vittem haza őket, hogy rájuk tekintve eszembe jusson az a csoda, amivel a természet ajándékoz meg még ebben a kőrengetegben is, ahol napjaim nagy részét töltöm.   A napi munkától és a karácsonyi előkészületektől elcsigázott esti elcsendesüléseim során időnként leheletfinom, mégis határozottan érzékelhető kattanásokat hallottam. Eleinte nem tulajdonítottam ennek jelentőséget, többször hallva azonban kíváncsivá tett és keresni kezdtem a forrását. Az adventi koszorú felől jött, de hogy pontosan honnan, és mi lehet az, fogalmam sem volt, ezért hát tovább figyeltem. Egyszer aztán tanúja lehettem a „csodának”: az őszi csendélet fenyőtoboza volt. A korábban zárt lemezkékből, ablakocskákból nyílt ki egy-egy, ez okozta a hangot. Felkattanva szabaddá vált az út a benne lapuló, szinte láthatatlan kis termés számára, mely néha azonnal elhagyta védett otthonát, máskor ott lapulva csak később, mozdítás hatására repült ki  bátortalan ejtőernyősként. Minél több ablakocska pattant fel, annál inkább kezdett hasonlítani a toboz azokhoz a társaihoz, melyek a mellette lévő adventi koszorún már díszesen, ezüstös csillogással képeztek méltó környezetet a Messiás születését váró négy gyertya számára. Advent egyik legfontosabb üzenetét hozta számomra apró kattanásaival ez a csendben lezajlott csoda: az észrevétlen önátadás, a néma életet adás és életre kelés az, ami egy kicsit mássá tette számomra idén a karácsony várását. Egy alig hallható hangra lettem figyelmes, mely mintha valahonnan belülről jött volna. Ti nem hallottátok?