A gyerekek az utcán éltek. Szegények, rongyosak voltak. Alkalmi munkákból, apróbb lopásokból tartották fenn magukat. A csavargók vezetője Lia volt. Lány létére a fiúk is elfogadták, tisztelték, mert sokszor ügyességével ő szerzett ennivalót a csapatnak. Most is az utcán lődörögtek, hátha valaki munkát ajánl, vagy esetleg egy-két balek a horogra akad, akiket ki lehet zsebelni. Lia mindig azt mondta: - Mi nem vagyunk tolvajok. Csak azért lopunk időnként, mert különben éhen halnánk. Kis lopás nem lopás! Úgyis csak olyanoktól emelünk el valamit, akinek van. Egyébként is lehet, hogy ő se bánja, hogy olyanok vették el tőle, akik rászorulnak. Lehet, hogy akkor magától is adna. De így biztosan oda is adja nekünk! Ez a bölcsesség mindenkinek tetszett. Az utcán a sétálók között feltűnt egy elegáns férfi, aki hosszan megállt egy-egy kirakat előtt. A gyerekek észrevették, hogy főleg a játékokat szemléli, de mégsem megy be egy játékboltba sem.  -A zsugori- mondta Timo. Biztos azt nézi mi a legolcsóbb... - Á...nem biztos...- kontrázott Pocok. Olyan szomorúnak látszik... - Ne érzelegj! - morgott rá Füttyös. Ő arról kapta a nevét, hogy nagyon jól tudott fütyülni. Hol trillázott, mint egy madár, hol akkorát füttyentett, hogy majd belé süketültek. Ő adott jelt, ha baj közeledett. Mindenkinek volt valamilyen gúnyneve. A rendes nevüket nem is mondták egymásnak. Minek is? Lia figyelt és azt mondta: - Majd én a zsebe mélyére nézek! Maradjatok! Füttyös jelezz, ha valami gáz lenne! Lia odasétált a kirakathoz, úgy tett, mint aki nézi a játékokat. Meglökte a jól öltözött embert, s már a zsebébe is nyúlt, már majdnem megszerezte a tárcát, amikor erős szorítást érzett a kezén. - Nono, kiskomám! Mit keres a te kezed az én zsebemben? - kérdezte a férfi. Lia nyelt egyet, de nem olyan fából faragták, hogy megijedjen. Szemtelenül így szólt: - Pardon, azt hittem az, az én zsebem!   Hallotta Füttyös jelét, de hiába húzta a karját, nem tudta kirántani az erős szorításból. - Most mi lesz?- kérdezte Pocok, sírós hangon a többiektől. - Pszt! - Intette le Timo, és ő is feszülten figyelte a fejleményeket. - Hívjak rendőrt?! Te kis kópé! - Kérem ne hívjon! Én csak .... Nem ettem és nagyon éhes vagyok, csak azért akartam lopni. A gazdag ember elgondolkozott. Eszébe jutott, hogy bizony ő is egykoron az utcán élt, ő is lopott néha. Ránézett a gyermekre, akinek a sapkája lecsúszott a fejéről. - De hiszen te lány vagy! - mondta meglepődve. - Az hát, lány! Miért csak a fiúk lehetnek éhesek?!- kérdezte pimaszul. Atán tovább beszélt: - Gyakran álmodtam arról, hogy ilyenkor mikor közeledik a karácsony én is ehetek a finom ételekből, fenyőfa áll a szobában, lobognak a gyertyák, s minden szép, ünnepélyes...De nekem nincs családom, az utcán élek a barátaimmal. Nekünk nem jut a jóból, a karácsonyi finomságokból...hát időnként megszerezzük magunknak. De maga nem értheti! - Igaz, egy nap és itt van a karácsony...- dünnyögte maga elé a férfi. És hol vannak a barátaid? -Mit érdekli az magát, hogy őket is átadja a rendőröknek? Egyébként csodálom, hogy még nem jött ide valamelyikük, hogy segítsen nekem. Ekkor Pocok termett ott, s bokán rúgta a férfit. De az elkapta az ő kezét is. - Nono, öcskös! -szorított egyet a csuklóján. - Na, ez fáááj!!! - Akkor ne rúgj-kapálj! Maradj veszteg! - Engedjen el minket!- mondta sírósan Pocok. - Mi van? Elszállt a bátorságod? - Kérem...engedjen el minket....- kérlelte most már Lia is a férfit. - Jól van, de van egy ötletem! Gyertek el mindannyian hozzám karácsonyi vacsorára. Egyedül élek, legalább nem leszek egyedül, és örömet szerzek én is valakinek. - Egyedül él? Akkor miért nézegette a játékokat? Tán magának akart venni egy hintalovat?- kédezte, most már újra szemtelenül Lia. Felbátorodott, hogy a férfi nem hívott rendőrt. - Nem...régen a kisfiam szeretett volna egy hintalovat. Mire megvettem volna neki....-elhallgatott. - Mi lett addigra? - kérdezte Pocok. - Elmesélem, ha eljöttök. Hosszú történet ez. Várlak benneteket, a Szép utca 8. szám alatt lakom. Este hét órára gyertek, nem kell kiöltözni- mondta mosolyogva a férfi. Ahogy elengedte a kezüket a két gyerek elszaladt. - Mi van? Meséljetek már! Mi történt? - kérdezték a többiek kíváncsian. Lia elmesélt mindent. - Ez az ember buggyant!- mondta Füttyös. Vacsorára minket? Aztán majd ott várna minket a rendőrök! -Á...akkor már most kiabált volna rendőrért- vélte Timo. -Mit tegyünk? - kérdezte Lia. Hangosan vitatkoztak, de nem jutottak semmire. - Feküdjünk le, majd holnap megbeszéljük, aludjunk rá egyet- mondta Lia. A kiscsapat összebújva pihenni tért, de nehezen jött álom a szemükre. Mindenki azon gondolkodott, mi lenne ha..... Pocok álmában mosolygott. Ő kapta a hintalovat a gazdag úrtól. Soha még ilyen boldog nem volt. Füttyös és Timo álmában degeszre tömte a hasát, elégedettség tükröződött az arcukon. Lia sokáig forgolódott. Tudta neki kell döntenie. Egész kedves volt ez a gazdag úr...nem kiáltott rendőrért...lehet, hogy tényleg komolyan gondolta, amit mondott? - tűnődött magában. Álmában szép ruhában volt, finom ételektől roskadozott az asztal. Varázslatosan szép éjszaka volt ez mindegyiküknek. Reggel kupaktanácsot tartottak, s elhatározták elmennek a gazdag úrhoz. Beköszöntött az este, izgatottan álltak meg a nagy ház előtt. - Szép utca 8.- olvasta Timo. Megérkeztünk... Egy darabig még toporogtak, míg végül Lia megrázta a csengőt. Egy inas nyitott ajtó. Félve néztek rá, de ő mosolyogva mondta: - Jöjjenek be, a gazdám már várja önöket! - Önökeeet...- mondta Pocok. És kihúzta magát. Csodálatos volt minden. Ilyen szépet, csak képeslapon láttak. A szobába, egy óriási fenyőfát pillantottak meg, gyönyörűen feldíszítve. - Ez ...ez...ilyet még...nem láttam- mondta Pocok, és sírásra görbült a szája. - Na, ne bőgj itten- mordult rá Timo. Belépett a házigazda, a gazdag úr. - Mutatkozzatok be!- utasította őket Lia. - Engem már tetszik ismerni, én Pocok vagyok. Azért, mert kicsi vagyok még. - Az én nevem Füttyös- és füttyentett egyet. - Én Timo vagyok. Csak simán Timo. - Én pedig Lia, egyszerűen Lia. - Gyertek, a vacsora már készen van- mondta a háziúr. - Hadd nézzük még egy kicsit a fát!- kérte Pocok. - Utána is nézegethetitek, de kihűl a vacsora. „Kihűl? Kihűl! Kit érdekel”-gondolta magában Füttyös. Mi mindig hideget eszünk. Asztalhoz ültek és először óvatosan, majd egyre mohóbban faltak. - No, csak óvatosan! Van még! - Van még?!- mondta teli szájjal Pocok. Akkor jó! Mikor már jól laktak leültek s a gazdag úr rágyújtott a pipájára és mesélni kezdett. - Régen én is éltem az utcán. A szüleim meghaltak...aztán egy kedves család befogadott, felnevelt. Megnősültem. Egy nap mikor nem voltam otthon tűz ütött ki a házamban. A feleségem és a kisfiam nem tudott kimenekülni....azóta egyedül élek. - És tényleg hintalovat akart a fia? Mert nekem is nagyon tetszik- mondta Pocok. - Igen, azt kapott volna karácsonyra- hajtotta le a fejét a gazdag úr. Csendben ültek egy darabig, senki nem mert megszólalni, nem tudták mit mondjanak. Lia ekkor elkezdett halkan énekelni. A többiek is bekapcsolódtak a szép, de szomorú karácsonyi dalba. - Ez a mi ajándékunk kedves....- de hisz még a nevét sem tudjuk uram. - Bálint a nevem, Takács Bálint. Egyébként nekem is volt csúfnevem. - És mi volt az?- kérdezték szinte egyszerre a gyerekek. - Vézna...mert olyan sovány voltam. Nevettek. - Na, gyertek, mutatok nektek valamit. Bementek abba a szobába, ahol a karácsonyfa állt. A fa alatt dobozok sorakoztak szépen becsomagolva. - Ez mind a tietek! A hintaló a tiéd Pocok. De mindenki talál magának valamit. A gyerekek nem akartak elhinni, hogy ez valóban velük történik. Vagy csak álom? - Csípj már belém Timo!- kérte Füttyös. Auuu!!- ez fájt. Boldogan bontogatták a csomagokat. - Bárcsak soha nem múlna el ez a mai nap!- sóhajtott Pocok. - Arra gondoltam, ha akartok, itt maradhattok velem. Én úgyis egyedül vagyok, így legalább lenne családom, lenne kikről gondoskodnom. - Nem kéne az utcán laknunk?- kérdezte Lia. Mindig lenne mit ennünk? - Igen...- beszéljétek meg! Én átmegyek a szalonba, ott várom a válaszotokat. -Mit tegyünk?- nézett Lia a barátaira. - Vigyük a cuccot és lépjünk le!- mondta Füttyös. - Azt nem tehetjük, olyan rendes volt velünk- válaszolta Timo. - Én...én itt szeretnék maradni....- mondta sírósan Pocok. Valóban, Pocok ő még olyan kicsike, s most itt a lehetőség, hogy jobban éljen. A gyerekek egymásra néztek, és már tudták a választ. - Jó! Te itt maradsz, mi elmegyünk- zárta le a vitát Lia. - Maradjatok ti is! - Nem lehet. Maradj csak te, majd időnként meglátogatunk, kizsebelünk- vigyorgott Füttyös. De aztán nem ám hívod a rendőröket!! Megölelték Pockot, aki most már zokogott. - Na, menj be! Köszönd meg a nevünkbe is a mai varázslatos estét. Látszott, hogy Lia, Timo, de még a nagylegény Füttyös is küszködik a könnyeivel, és nem akarnak a jótevőjük és Pocok előtt sírni. Kioldalogtak a szobából. Nem néztek vissza. Pocok állt, aztán megindult a szalon ajtaja felé....