„Tündérmesék már pedig léteznek!” Ez a felirat már lassan három éve áll a munkahelyi íróasztalán. Búcsúajándék volt egy kedves kolléganőjétől, akit alig ismert, hiszen akkor még éppen, hogy 3 hónapja dolgozott a zsúfolt ügyfélszolgálat ismeretlen tömegében. Emlékezett még a reggelre, amikor odalépve az íróasztalához meglátta a félbe hajtott, fehér papírdarabot, rajta az üzenettel és egy pici majom figurás matricával.   Meglepődött. Ennyire látszik rajta, hogy felnőtt – akkor igaz még csak 26 éves – fejjel is hisz a mesékben? Hisz abban, hogy van egy csoda, ami rá vár? Abban, hogy egyszer az ő kis történetében is bekövetkezik a váratlan fordulat? Azóta eltelt két év. Csoda nélkül. A váratlan fordulatokról, pedig jobb nem beszélni. Ha be is lépett az ajtón a Változás, csak egy újabb feladatot, gondot, akadályt hozott magával, amit meg kellett oldani, le kellett küzdeni. Pedig nagyon jó lett volna, főleg most, ennek a nyűgős évnek a végén, valami kis apró kedvesség Istentől. –Kérlek … Istenem kérlek. Ráadásul Karácsony van! – gondolta fátyolossá vált szemekkel, miközben megigazította a kis papír emléket a számítógépének tetején. Hirtelen egyszerre öt-hat telefon éles, pittyegő hangja szakította ki a merengésből, és rántotta vissza a valóságba. Véget ért a délelőttös műszak, és már rohantak is az emberkék, tülekedtek a ruhatárban csizmáért, kabátért, hogy ki-ki tova suhanjon ezen a pocsolyás, hó nélküli, téli délutánon. Gyerekért az óvodába, iskolába, ajándékért a plázák valamelyikébe, forralt bort inni a Vörösmarty térre, vagy csak egyszerűen haza. –Te nem jössz velünk? Biztos? Na, gyere jó lesz! – mosolygott az aranyhajú kolléganő. –Nem, ma nem jó. Át kell vennem a rendelést a könyvesboltban. Majd legközelebb. –Te tudod – és már ott se volt, szaladt a többiek után. Lassan összepakolt mindent, elbúcsúzott a kollégáktól, kellemes ünnepeket kívánt, bezárta a szekrényt. Csak 28-án jön legközelebb. Addig pihen a számítógép, a telefon és a füles is. A könyvesbolt zsúfolásig tele volt. Már a csillárról is az internetes rendelésükért sorban álló emberek lógtak. Szerencsétlen eladók pedig nem győztek ingyenes házhozszállítási kuponokat tömködni az emberek zsebébe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy így csökkentsék a boltban lévő folyamatos tülekedést. Miközben a megrendelt könyvkupacával lassan araszolt a pénztár felé, kifelé bambult az utcára. Esett. De csak az eső. Ezen a télen még egy pici hó sem volt. Még csak havas eső sem. Arra, hogy ünnepek lesznek csak az út menti fákat borító, sárgán világító füzérek és a karácsonyi kirakatok emlékeztettek. Idén még több helyen díszítették fel a várost, mint eddig. Így igyekezett kompenzálni a városvezetés, hogy a természet már nem vesz részt a karácsonyi hangulat megteremtésében. Bár szegény honnan is tudná, hogy mikor kellene fehérbe öltöztetni a tájat? Még le sem hullottak a levelek, de az üzletekben már megérkeztek a karácsonyi áruk és a boltok polcain már Mindenszentekkor ott csücsültek a csoki Mikulások. –Na végre! – lépett ki a boltból. – Ez is megvan. Pedig nagyon szeretett ide járni. Mindig öröm volt, amikor a várva várt könyvek végre a kezébe kerültek. A rendelés után mindennap várta az értesítő levelet, hogy megérkeztek és átveheti őket a Múzeum körúti boltban. Ilyenkor mindig sietett haza, leült az asztalhoz, egyenként átlapozta a könyveket, végig simította a borítókat, magába szívta az új, még olvasatlan lapok illatát, és bele-bele olvasott a történetek közepébe. Ez egy külön kis szertartás volt az életében. De nem ma. Ma végtelen ürességet érzett és ostorozta magát, hogy a fékezhetetlen könyvmániája miatt közel negyven percig állhatott egy levegőtlen boltban, ahol lökdösték, bökdösték, taszigálták. Ma már nincs az ünnepek előtti időszakot betöltő kedvesség, türelem vagy figyelmesség. Mindez már csak legenda. Csak karácsonyi ingerültség, idegesség, stressz van, amit mindenki a másikon, az éppen mellette álló ismeretlenen szeretne levezetni. Ráadásul hiába gombolkozott ki, szépen lassan egyre több vízcsepp gördült végig a vastag kötött pulóver alatt a hátán. Most meg két tele tömött szatyorral és a keresztben átvetett táskájával caplathatott tovább. Befordult a Ferenczy István utcán. Szerette ezt a csendes, az 1800-as évekből itt hagyott kis ékszerdobozt a belváros forgatagában. Ide nem hallatszott már el a körút zaja. Az egész utcában nem járt senki. És bár a Károlyi kert kopasz fái sötét árnyékot vetettek a házakra, az ablakokból barátságos fénnyel integettek az adventi égősorok. Az utca végén lévő dísz téglás épületből pedig kihallatszott egy fiatal, komoly arcú fiú, szerény zongorajátéka. Az ismerős karácsonyi dallam viszont hiába kísérte őt tovább az útján. A vállaira nehezedő két szatyor, a széllel szemben vívott elkeserítő küzdelem az esernyőért, nem hagyta, hogy szomorú lelke megpihenjen az utca karácsonyi békéjében. Éppen ahogy befordult a Károlyi utcára, szemben a Hotel Erzsébetnél egy ismerős arcon akadt meg a szeme. – Ne! Ezt ne! Erre most igazán nincs szükségem! – futotta el a méreg. – Remélem nem vett észre!...De igen. Ó a fene! Már jön is mosolyogva, mintha minden rendben lenne, azok után, ahogy októberben viselkedett. Na azt már nem! Csak nem képzeli, hogy idejön és elcseverészünk!? A mérhetetlen düh miatt, amit érzett végig sem gondolta mit tesz. Hátat akart fordítani a felé tartó fiatal fiúnak, de annyira hirtelen indult meg, hogy a jobb csizmájának a sarka beleakadt a nadrágjába, és azzal a lendülettel, egy hatalmas puffanás kíséretében a hideg földön találta magát. Pár másodpercig csak nézett maga elé. – Ez nem velem történik! Ez nem velem történik! – és már el is indult az első könnycsepp, majd a következő és a következő. Mire a fiatalember mellé lépett, már rázta a zokogás és képtelen volt a négykézlábas helyzetből felállni. A nadrágja elszakadt, a szép új kabát csupa sár, az esernyő teljesen tönkrement, mindkét szatyor az esővízben ázott. De nem ezekért sírt. Ez a megalázó helyzet felszakította a hónapok óta elnyomott csalódottságot, keserűséget, amit érzett a fiú iránt. – Jól vagy? – Nem…nem vagyok jól. – zokogta – Gyere, segítek. – Ne! Nekem Te ne segíts! – mondta volna, de elcsuklott a hangja. A két erős kéz egy csepp erőfeszítés nélkül emelte fel és állította talpra. Úgy állt ott, mint egy ötéves, potyogó könnyekkel, lehajtott fejjel, tehetetlenül. A fiú közben összeszedte a szatyrokat. – Ez kell? – emelte fel a használhatatlanná vált esernyőt. Csak a fejét ingatta, mire a lila roncsok a legközelebb álló utcai szemetesben landoltak. – Jól vagy? Nagyon megütötted magad? Mondj már valamit! – Fáj a kezem. – szipogta. – Mutasd! Miközben oda nyújtotta a jobb kezét, amit az esernyő felsértett, kezdett megnyugodni. Sose látta még ennyire határozottnak, ennyire felnőttnek a fiút. – Azért ezt a sebet ki kellene mosni. – mondta, miközben zsebkendővel törölgette le a kezét. – Viki majd segít. – Ki az a Viki? – A teázóban. – Milyen teázóban? – és már mosolyogtak is rá a kedves barna szemek. Olyan szeretettel, ahogyan akkor régen a hittan teremben. – A Veres Pálné utcában van egy teázó. Ott majd segítenek a lányok. – Rendben van. Menjünk. – Menjünk!? Hát jössz velem? – kérdezte magában. De hangosan nem mondott semmit, csak elindult a sötétkék kabát és sapka mögött. Nem szólt egy szót sem az úton. Csak ment a fiú mögött, aki ügyesen átlavírozta magukat a szembe jövő sokaságban. Olyan jó érzés volt, hogy most elengedhette magát, hogy lehetett egy picit esetlen, mert volt mellette valaki, aki kézben tartotta a dolgokat. Valaki, aki irányított helyette. Most nem neki kellett gondolkodni, hogy mi és hogyan legyen a következő percekben, nem neki kellett megoldást találni. Végre. Megpihenhet. Csak követnie kellett egy magabiztos, vagány 24 éves egyetemistát, akit az elmúlt két és félévben képtelen volt kiverni a fejéből. Nagyon szerette, még most is. Az októberben történtek ellenére. Nagy nehezen átvergődtek a feltúrásokon és a mobilkerítéseken, befordultak a Veres Pálné utcába, és egy percen belül beléptek a világ legbájosabb helyére. A teázó egy hosszúkás, pici helyiség volt, fekete körasztalokkal és fekete karfás székekkel. A baloldalt szinte teljesen betöltő polcokon és a hatalmas összefüggő pulton egymás mellett szorosan szebbnél szebb bögrék, teás dobozok sorakoztak. Minden asztalnál pici mécsesek égtek és a teázót halk beszélgetés és nevetés hangja töltötte be. – Hű, de pocsékul festesz! Mi történt veled? – nézett rá a pult mögül egy vékony, magas, rövid vörös hajú lány. – Szia Viki! – mosolygott erőtlenül – Elestem az utcán. Lemehetek a mosdóba, hogy összeszedjem magam? – Persze. Segítsünk? – Nem, nincs rá szükség, köszönöm. Oda fordult a mellette álló fiúhoz, hogy megköszönje a segítséget, de mielőtt megszólalhatott volna, addigra már elindult az ünnepi díszbe öltöztetett kirakat mellett álló üres asztal felé és azt mondta neki: – Itt megvárlak. Lent a mosdóba, miközben igyekezett rendbe hozni magát azon bosszankodott, hogy miért? Miért örült neki a fiú, amikor meglátta az utcán? Miért indult el felé? Mit szeretett volna? Miért kísérte el és most miért akar itt maradni vele? Mire visszatért az asztalon már két nagy bögre, finoman illatozó tea fogadta. Elszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy erre vágyott októberben. Annyiszor elképzelte, ahogy itt ülnek, beszélgetnek, nevetnek. De máshogy alakult. A találka nem jött össze és a fiú sem jelentkezett többet. Most viszont itt vannak. Ott ül az asztalnál, őt várja, itt a vágyott esély, hogy együtt legyenek, végre csak ketten, és mégsem tud örülni neki. – Azt mondták ez a kedvenced – nézett rá a fiú, ahogy leült mellé. – Az egyik – mosolygott, miután kortyolt egyet a kellemesen meleg, lágy italból. Nehezen indult a beszélgetés. Rövid kérdésekre adott rövid válaszok és hosszú csendek váltották egymást. De a teázót betöltő szelíd karácsonyi zene, az arcukat szerényen megvilágító gyertya fénye körbeölelte csalódott szívét, és észrevétlenül űzte ki belőle a fojtogató keserűséget. Lassan egymást követték a történetek, az élménybeszámolók, újra elkezdték ugratni egymást, ahogy akkor régen, és nevettek együtt mind többet. – Jobban vagy? – kérdezte a fiú órák múlva. – Igen. – válaszolta, most már ragyogó arccal. – Köszönöm, hogy segítettél. – Mutasd a sebet – és mosolyogva kinyújtotta felé a kezét az asztalon. Egy pillanatig csak nézte a fiú nyitott tenyerét. Eszébe jutott, amikor legutoljára megfogták egymás kezét. Nagyon meglepődött akkor a hirtelen jött érintésen, és a megdöbbent tekintete, amivel felnézett, elbátortalanította a fiút, mert erre zavartan „ja azt hittem…” félmondat kíséretében el is húzta a kezét tőle. Ezért most félt. Félt, hogy elrontja megint. De szépen lassan beletette a kezét a felé nyújtott tenyérbe, mire a fiú a másik kezével lágyan végig simította a sebet, majd óvón a két keze közé zárta. Már nem fájt a keze. Felnézett. Ekkor odafönt a mennyországban Isten mesélni kezdett. Lágy szavai gyönyörű nagy hópehelyként érkeztek a Veres Pálné utca szürke köveire. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pici ország. Ennek a pici országnak a legnagyobb városában, annak is a legbájosabb utcájában, volt egy mesebeli teázó. Ebben a teázóban történt egyszer, hogy találkozott két tekintet...