Ez a Mikulás a világvégi erdőben éldegélt egy nagy kamrás, kicsi házacskában. A nagy kamrára ugyancsak szüksége volt: ott tartotta a gyerekeknek szánt ajándékokat. A sok mindenféle között cintányérozó bohócot, játék babákat, kisautót, nagyautót, zakatoló mozdonyt, a szomszédok bosszantására is alkalmas trombitát lehetett látni, de ez utóbbit mindig olyan gyerek kapta, aki a hangos trombitaszóval nem zavarta a szomszédokat, mert jól tudta a Mikulás, hogy rossz szomszédság török átok. No, eljött az a nagyon nevezetes nap, amikor a jó gyerekeknek ajándékot visz a jó szívű nagyszakállú. Persze, akad olyan gyerek is, aki hol jó, hol meg nem. Az ilyen gyereknek az ajándék mellé intő szavakat is visz ez a jóságos, de kicsit szigorú Mikulás. Meg is szeppen egy-egy gyerek, még az is előfordul, hogy a kisebbeknél eltörik a mécses. Hanem a Mikulás zsákja kárpótlást nyújt az ijedelemért. Ebben az évben kicsit szórakozott volt a Mikulás. Szűkös idők jártak kiserdőn, nagyerdőn, még a világvégi erdőben is, ahol ő lakott. Kevesebb ajándékot tudott összegyűjteni, ezért gondolatai folyton azon jártak: hol szerezhetne még újabbakat a gyerekeknek a meglévők mellé. Végül hatalmas zsákja, ha nem is lett színültig tele, mint máskor, azért most is megpocakosodott. Hanem a töprengő, szórakozott Mikulás véletlenül a saját cicáját is belerakta a zsákba. Nyávogta pedig a cica, Cincilimincili, erősen: - Én a zsákból kimennék! Fognék inkább egérkét! Hat pompás rénszarvas repítette a szánt, vitte a Mikulás az ajándékokat a gyerekeknek. Egyszer csak úgy tűnt neki, mintha a rénszarvasok nyávognának. Meg is jegyezte: - Drága segítőim, jókedvre derítőim, miért nyávogtok?! A hat rénszarvas sértődötten kapta hátra a fejét: - Miért nyávognánk, egyikünk sem macska! Csóválta fejét a Mikulás, azt hitte, hogy képzelődött. Elsőnek egy kicsi házikónál állt meg a szánkó. A háztetőn üres gólyafészek várta a tavaszt és a gólyákat, bent a szobában pedig öt gyerek az ajándékokat. A Mikulás mindegyikük fejecskéjét megsimogatta és kinyitotta a zsákját. Ezúttal nemcsak a gyerekek lepődtek meg, hanem ő is, mert a zsákból Cincilimincili nevű cicája mászott elő panaszos képpel. A gyerekek nagy örömmel simogatták, azt hitték, hogy a cica az ajándékuk. A Mikulás azonban elmagyarázta, hogy ez az ő cicája és tévedésből tette a zsákba. Ünnepélyesen elnézést kért Cincilimincilitől, a gyerekek pedig a legszebb ajándékokat kapták: pörgethető csíkos csigát, lendkerekes tűzoltóautót, focilabdát a fiúk, a két kislány pedig egy-egy szőke és göndör hajú, kék szemű és nagy szemű babát. A legnagyobb meglepetést azonban most hozta a legkisebb fiúcska, Pistike. Kucsmát húzott a fejére (apukájától kérte el), kabátját kifordítva vette magára és egy icipici zsákocskából (akkora volt, mint egy uzsonnás zacskó) kolbászvéget vett elő. A cica elé lépett. A cicaorr rögvest izgalomba jött, felemelkedett. Pistike, aki most a Mikulás szerepét játszotta, mély hangon így szólt a cicához: - Tied ez a kolbászvég! Aki á-t mond, mondjon bé-t! Ez itt egy nagy kolbász – vége, minden jó, ha jó a vége! Mindenki nagyon nevetett, legjobban a szakállas Mikulás. Csak a cica nem nevetett, hanem kolbászvéget evett.