Az országa nagy volt és hatalmas, de ő maga azért nagyon kis király volt. Összevissza nem volt több háromesztendősnél.  Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bíbor palástból , s a kis fejecskéje majd elveszett a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem azért királyhoz illő méltósággal fogadta a rendek hódolatát, fel tudta emelni a királyi pálcát, s helyeslő fejbólintással intett a miniszterelnöknek, mire az kijelenté, hogy őfelsége megnyitotta az országgyűlést, mire általános éljenzés zendült meg. A kis király azt kiáltotta: "Mama! Hol a mama?" Erre az országház elnöke kimondá a rendek határozatát, hogy a király legmagasabb kívánságára az özvegy királyné régensnőül rendeltessék a király mellé. Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király: főudvarmestert, főlovászmestert, kincstárost és egy sereg belső titkos tanácsost. A miniszterek mindennap megjelentek előtte, és referáltak neki az ország állapotjáról, a hadseregről és a haditengerészetről, a kolóniákról és a marokkói ügy fordulatáról. Azután jött az udvari főorvos, megírta a hivatalos bulletint a király egészségi állapotáról a hivatalos lap számára: csak azután jöhetett hozzá az anyja, a királyné, de annak is elébb be kellett magát jelentetni a főudvarmester által, hogy elfogadja-e a király? S a kis király nagy figyelemmel hallgatta végig a miniszterek előadásait, nem firkálta tele madarakkal az eléje tett iratokat, s ha rövid volt a miniszter előterjesztése, megajándékozta azt egy cukedlivel, amiért is ugyancsak igyekezett minden miniszter minél rövidebb lenni az előadásában. Hanem aztán mikor a királyné bejött a szobába, akkor egyszerre elfelejtette a kis király, hogy ő két világrész fölött uralkodik, eléje szaladt, a nyakába ugrott, összevissza csókolta, s aztán játszottak egymással bújósdit. Azonban ha a királynénak, a kis király anyjának magának is olyan nagy teketóriába került a kisfiát, a királyt naponta meglátogatni, volt egy a királynénál is hatalmasabb asszony, aki nem kérdezte a főudvarmestertől, hogy szabad-e a királyhoz bemenni? Ez az a bizonyos "fekete asszony". Mikor valami nagy járvány dúl egy országban, azt szokták mondani: itt van a fekete asszony! Azelőtt aztán nincs magas palota, nincs bezárt ajtó, nem állják el az útját alabárdos őrök. Be tudott jutni a kis királyhoz kéretlenül. A kis király nagy beteg lett. Odahívták az ágyához az ország leghíresebb orvosait, a csodatevő szent hölgyeket: felhordták a templomok sekrestyéiből az ereklyéket, hogy megtartsák a drága életet, mert ennek a kis királynak a kicsiny kezében volt az egész ország jövendő békessége, boldogsága. De a királyné most már nem hagyta magát a ceremóniák által visszatartani. Amint a fia beteg lett, odarohant hozzá bejelentetlenül, és aztán ott is maradt mellette éjjel-nappal. Ő ápolta, takargatta, itatgatta enyhítő szerekkel, gyügyögtette édes szavakkal, tartotta mesével, s mikor elaludt a beteg gyermek, akkor letérdelt az ágya elé, és imádkozott, míg a beteg föl nem ébredt. Közeledett karácsony. Minden gyermek, még ha király is, előre örül annak, hogy mi ajándékot hoz majd karácsony estéjén számára a Jézuska. A királyné azzal biztatta a kis beteg királyt, hogy az ő számára hoz majd a Jézuska egy olyan babát, amely beszélni tud, elmondja magától az egész Miatyánkot. Ezzel a kecsegtetéssel bírta rá, hogy bevegye a keserű orvosságot. És ez nem volt hiú ámítás. Van egy nagy ezermester, aki villanyossággal csodaműveket tud alkotni: Edisonnak hívják: ez kitalált egy olyan furfangot, hogy ami beszédet az ember elmond, ami zenét hangszer kiád, azt egy vékony lemez mind híven felfogja, s ha ezt a lemezt egy arra való gépbe beleteszik, úgy hangzik abból a beszéd, ének vagy muzsika, mintha egész ember, hegedű, zenekar volna benne. Ilyen babát készítettek a kis király számára, mit karácsony estéjén a kis Jézus nevében kellett neki megkapni. Csakhogy azon a napon már nagyon odáig volt a szegény kis király. Se evett, se ivott, se nem beszélt, a szemeit is alig nyitotta már fel. Az orvosok kifogytak minden tudományukból: erdőmezőn nem termett már olyan gyógyerejű fű, ami őt felüdítse. Kétségbe volt esve az egész ország. A főváros egész népe éjjel az utcán sereglett a királyi palota kapujában, lesve a hírt a beteg királyról. Ilyen volt a karácsony estéje. Megjött a beszélő baba. A királyné maga vitte azt oda beteg fiának: a kezébe tette: itt van a beszélő baba. Megnyomták a rejtett gépet. A baba elkezdte mondani:"Mi atyánk, ki vagy a mennyekben", végig is elmondta. Máskor a kis király, ha a Miatyánkot hallotta elmondani, mindjárt összetette a kezét, s utánamondta: most meg sem mozdultak az ajkai, a kezeit sem tette össze, nem is látszott az arcán semmi öröm a csodás baba láttára: lehunyta a szemeit, és kiejté a játékot a kezéből. Az orvosok összedugták fejeiket, s diákul kezdtek el beszélni. Rossz jel! Mikor már az orvosok diákul beszélnek egymással, már akkor nincs segítség a földön. Ekkor valami hangos gyermeksírás hangzott át az ünnepélyes csenden. A sírás a külső termekből jött. Ki bátorkodik a királyi palota ünnepélyes csendjét ilyen erőszakos zajjal megháborítani! - Ne bántsátok! - mondá a királyné. - Az árvaház apró szentei vannak odakünn. Minden karácsony estén ajándékot szoktam közöttük osztani. Ma is feljöttek. Kinézek magam, miért sír valamelyik. A királyné kiment az előterembe, hol szokás szerint föl volt állítva a pompás karácsonyfa az árva gyerekek számára. Egy kis pisze apróság ott bömbölt a karácsonyfa mellett, a két öklével törülve a könnyező szemeit. - Miért sírsz, kicsikém? - kérdezte tőle a királyné. - Hát mikor nem hozott a Jézuska semmi karácsonyfiát. Az bizony megesett. Több volt a gyerek, mint a nekik szánt ajándék: a legkisebbnek nem maradt semmi. - No, ne sírj! Majd neked is hoz a jézuska valamit. Azzal visszament a kis király szobájába a királyné, s a beszélő babát, amit a beteg kiejtett a kezéből, vette és kivitte a hoppon maradt árvácska számára. És aztán elnézte, hogy ugrál, táncol, kacag és kiabál a boldoggá tett kicsike örömében: mikor pedig egyszer a csodababa megszólal és elkezdi: "Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!" - akkor egyszerre térdre esik a kisfiú, s a többi árva gyerek is mind letérdepel, s kezeiket összetéve halkan mormogják utána az imádságot. Odakünn a palota kápolnatornyában megszólalt a lélekharang: a haldokló kis király lelkiüdvéért. A királyné visszatért a beteg kis király szobájába. Még akkor nem volt ott senki más, csak egy imádkozó apáca. Az orvosok lemondtak a betegről, s elosontak a hátulsó ajtón. A kis király ott feküdt, behunyt szemekkel az ágyán, alig pihegett már. Az anyja nevét susogta, azt sem hallotta már többé. S amint a legelső hajnalsugár, mint egy fényes aranypászma, beszűrődött a színes ablaküveg karimáján keresztül, odavilágítva a kis király arcára, a királynénak úgy tetszett, mintha az arc egyszerre kipirulna. - Gyermekem! Fiacskám! - suttogá a királyné. S erre a hangra egyszerre felnyitá a szemeit a kis király. Nem a halál volt az, hanem álom, életadó édes álom, ami őt elringatá. Felugrott magától fektéből, s azt kérdé nagy vidáman fennhangon: - Hát hol van az a beszélő baba, amit a Jézuska hozott? Hadd játsszam vele! - Itt van, itt van! Te magad vagy az! - kiáltá zokogó örömmel a királyné, csókjaival árasztva el a halálból visszatért gyermekét, szeme világát. A fekete asszony eltávozott, a kis király meggyógyult. És az egész nép azt beszéli, hogy amiért a királyné odaajándékozta az árva gyereknek a kis király beszélő babáját, cserében a Jézuska visszaajándékozta a királynénak az ő beszélő babáját. S amit a nép mond: az igaz.