A konyhában ültünk a földön és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű tökéletes, és nem is vettük le a szemünket róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!), és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk ablaka abban az időben.   Egyszóval: Betlehem volt.   A Szent Család kicsit oldalt állt előtérben a jászollal s a jászolban Jézuskával, aki mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár, mi akkor még nem gondoltunk arra, hagy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra.   Ennél sokkal nagyobb gondjaink voltak. Elsősorban az, hogy Jézuska mezítelen maradjon-e, vagy takarjuk be.   - Megfázik! - mondta Bence Gábris, aki érzékeny lelkű fiú volt.   - Buta vagy -szólt Andók Pista -, aki Isten, az nem fázik.   - A biblia azt mondja - szólalt meg végül Peszelka Péter, aki papnak készült -, hogy "édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette..."   Ez döntött.   A pólya természetesen nem lehetett akármilyen anyagból, ezért selyemből lett, a selyem pedig anyám télikabátja béléséből lett.  Másodsorban ott volt még a szamár kérdés. Két szamarunk is volt ugyanis.   Peszelka Péterre néztünk, aki csizmája orrát vakargatta piszkos kis körmével és lesütvén a szemét erősen gondolkodott, de aztán kivilágosodott értelmes, fanyar arca:   - Az nincs a bibliában, hogy hány szamár volt. Több pásztor volt, hát szamár egy se volt...   Subák, láncosbotok, bajuszok és szakállak, kucsmák és tornyos angyalsüveg már készen voltak, így semmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a falu végén abban a felkiáltásban érte el tetőfokát, hogy:   - Szabad-e betlehemet köszönteni?   És hulltak a krajcárok...Péter perselyébe, amely mind súlyosabban zörgött - mi tagadás - ébren tartva, sőt fokozva elhivatottságunk érzését. Berta Jancsi ugyan apja szőrtarisznyáját is a nyakába akasztotta, hogyha valahol - netán - ennivalót is adnának, de inkább Pétert toltuk előre, zörgő perselyével figyelmeztetve a háziakat, hogy készpénzadományokra rendezkedtünk be.   Na, a büntetés aztán nem is maradt el. A betlehemi csillag ragyogása mellett nem vettük észre a pénz ördögének sátánpofáját, és szenteste - Berta Jancsi pokoli indítványára - elindultunk a szomszéd faluba, most már kizárólag azzal a céllal, hogy a persely tartalmát a végsőkig fokozzuk.   Csendes, borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, a jegenyék felett és a völgyek hajlásaiban fenyegetően kék volt a köd.Azután Király bácsival találkoztunk, a kanász-számadóval.   - Hová mentek, gyerekek?   - Csak ide a szomszédba...   Az öreg felnézett az égre...   - Hát én nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert ujjan idő gyün, hogy megemlegetitek...   - Sietünk, Károly bácsi.   Igazán siettünk volna, de úgy megbámulták takaros betlehemünket, úgy tartóztattak bennünket, etettek, itattak (ne mondják a szomszéd faluban, hogy nem látják szívesen a gyerekeiket) és főleg úgy tömték a perselyt, hogy se láttunk, se hallottunk.   Pedig közben feltámadt a szél, lenyomta a felhőket és szitálni kezdte a havat a fekete éjszakába. Ezt azonban a házak között alig lehetett érezni, de amikor kiértünk a szabad mezőkre, belénk mart, és engem, aki a betlehemet vittem, majd belelökött a patakba.   - Egyenest! - vezényelt Jancsi, aki nagy lókötő volt, de a szíve helyén - ha a nyárfás utat elértük, nincs semmi baj.   - Nem kellene visszafordulni?   - Nem! - üvöltött Jancsi - engem agyonvernek, ha nem leszek ott az éjféli misén.   Az idő és a tér elveszett. A nagy subákat majd földre nyomta a szél, a hó vágott, mint a jeges vessző, és reszketve izzadtunk, ijedt kis erőnk utolsó megfeszítésével.   Vánszorogtunk. A kis betlehem oldalát már feltépte a szél és kísértetiesen csapkodta a papírt, miközben a toronyban a kis bádogcsengő néha megkondult, mint a lélekharang. Nem tudtuk, hol vagyunk, és szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem.   - Megfagyunk - mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra, és sírni kezdett, de sírását elkapkodta a sikoltó szél.   És csak álltunk. Összebújtunk a Gábris körül, a betlehem lecsúszott a kezemből a hóra és nem hittünk már semmiben, csak ez elmúlás borzalmában és már nem is voltunk.   - Imádkozzunk! - mondta ekkor Péter, és ennek a szónak a mélységében egyszerre végtelen csend lett, és ebben a csendben alig hallhatóan, mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli harangszó.   - Harangoznak - ordított Jancsi -, most már tudom az utat.   - Imádkozzunk - mondta Péter, és imádkoztunk.   És éjféli misén otthon voltunk. És azóta is, ha nagy baj van és kiesik kezemből a betlehem, azt az imát mondom és azt a harangszót hallom még ma is.        Linda Jennigs: Pásztorok a hegyen       Betlehem mellett, a hegyoldalban pásztorok őrizték a nyájat. A hideg téli éjszakák nagyon hosszúra nyúltak. A pásztorok a tűz köré húzódtak, a farkasok és a tolvajok ellen pedig őrszemet állítottak.   Ezt az éjszakát valami különös, izgatott várakozás töltötte be. Talán a Betlehem felé vándorló sok ember miatt, vagy mert a bakacsin égen sosem látott fénnyel sziporkáztak a csillagok. Hirtelen nagy fényesség támadt a magasban, nagyobb és erősebb, mint akármelyik csillag ragyogása. A pásztorok rémülten vetették magukat a földre. Még a fejüket is eltakarták.   - Ne féljetek - szólalt meg egy hang fölöttük. - Jó hírt hozok.   Az egyik pásztor vigyázva felemelte a fejét. Csodálatos, fényes angyalt látott. Ő beszélt hozzájuk.   - Keljetek föl, és induljatok! Betlehemben, egy istállóban ma éjszaka megszületett az Isten fia.   A pásztorok talpra szöktek, és meglepetten látták, hogy az ég tele van angyalokkal. Énekkel és imával köszönte meg Istennek az angyalok kara, hogy elküldte fiát a földre.   Mikor az angyalok eltűntek, a számadó azt mondta a többieknek:   - Induljunk! Menjünk be a városba, és keressük meg a gyermeket! Angyalok jelentették a hírt, nem kételkedhetünk benne. Megszületett az Isten fia.   A pásztorok sietve indultak lefelé a hegyről. A legfiatalabb felkapott egy újszülött bárányt.   - Ajándékot kell vinnünk a gyermeknek - mondta.   Könnyen megtalálták az istállót. József lámpája messzire világított az éjszakában. Fénye kirajzolta a jászol fölé hajoló párt. A jászolban ott feküdt a gyermek.   A pásztorok köréje gyűltek, és csodálták, milyen békésen alszik. Most csak alszik, de majd mindnyájunk megváltója lesz.