Nem meséltem semmit magam, magamnak, magamról úgy, ahogy szokta, mert azt vártam, hogy egészen beesteledjen, és Télapó becsöngessen az ajándékommal.      - Ugye, anyu, nekem a Télapó hozza az ajándékot?      - Ő, ő, persze hogy ő – bólogatott anyu.      - Mindenkinek, Bucikám – erősítette meg anyu, és gyanakvó pillantást vetett rám.  Nem értette, hogy mit akarok ezzel a faggatózással.      - És mondd, anyu, őneki ki ad ajándékot?        - Őneki? - értetlenkedett anyu. - Kinek, Bucikám?      - Hát őneki. Télapónak.      Anyu először elképedt.  Aztán gondolkodóba esett.      - Hát... úgy gondolom – töprengett magában -, úgy gondolom... erre egyes-egyedül ő maga tud felelni.  Ha ugyan tud.      Ekkor elhatároztam, hogy odamesélem hozzá magamat.  És megkérdezem tőle ott a valaholban.  És amint elhatároztam, máris mesélni kezdtem.  Magam.  Magamnak.  Magamról.      Én pedig hol voltam, hol nem voltam, máris a kerek erdőben voltam.      A gyönyörűségesen csodálatos ezüstfehér kerek erdőben.  Ezért hát hol voltam, hol nem voltam, ott maradtam, ahol voltam, és keresni kezdtem Télapót.  Keresés közben még kiáltottam is:      - Hol vagy, Télapó?  Hol vagy...      - Itt vagyok – mondta egyszer csak egy olyan igazi télapós hang, kedves is, meg dörmögős is, lágy is, meg egy kicsit reszelős is. - Pontosan itt vagyok.      S csakugyan!  Hol volt, hol nem volt, pontosan ott volt.      Türelmetlenül topogott a hóban, megrezdült a szakálla, a jégcsapok csilingeltek, ezüstös jégpor-hópor szitált belőle.  Ekkor megkérdeztem:      - Mondd, Télapó, mindenkinek Te hozol ajándékot?      - Mindenkinek hát.  Ez tudnivaló.      - Tudom is – mondtam. - Csak tőled magadtól akartam hallani.  Hogy utána megkérdezhessem: mondd, kedves Télapó, neked ki ad ajándékot?      - Nekem, azt kérded, Buci, hogy nekem? - csodálkozott.      - Igen, neked.  Tudni szeretném.  Ez nagyon fontos.      - Buci királyfi – suttogta halkan, meghatottan, és megsimogatta a fejemet -, tudd meg, hogy tőlem ezt még soha senki nem kérdezte meg.  Te vagy az első.  A legelső.     Szipogni kezdett, mire megkérdeztem tőle, hogy náthás-e.  De azt felelte, méghozzá nagyon náthás hangon:      - Deb vagyok dáthás, csak beghatódtab.      - Szegény jó Télapó – mondtam -, igazán sajnállak, hogy te mindig csak adsz, és sohase kapsz.      - Azért ne sajnálj! - mosolyodott el Télapó. - És ne is búsulj – mondta, mert látta, hogy egészen nekibúsultam magam a saját mesémen. - Mert igaz ugyan, hogy én mindig csak adok, de ajándékot adni jó.      - De kapni is jó ám – világosítottam fel.      - Tudod, mit kapsz tőlem, Télapó?  Persze hogy nem tudod, de én elárulom.  Van nekem egy Télapó-igézőm.  Azt adom neked.  Kell?      - Az kell csak igazán! - ujjongott Télapó.  - Itt van nálad?  A zsebedben?      - Nem, a fejemben – mondtam.  És most neked adom.Karácsonykor hull a hó, hóban topog Télapó. Nem látható-hallható, zajtalan jár télapó. Szakálla fagy, bajsza dér, az üstöke zúzmara, otthonunkba ő betér, de nem marad ott soha. Ajándékot ad nekem, és elsuhan nesztelen. Édes-kedves Télapó, ajándékot adni jó.        - És ez igazán az enyém?  Egyedül az enyém? - kérdezte boldogan Télapó.  Én intettem, hogy igazán, mire hálálkodni kezdett:      - Köszönöm, Bucikám, ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam.  Igaz, az egyetlen is.   Köszönöm az egyetlen ajándékot.Ígérem, vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére.  Gyönyörű ajándék...  Látod, már megint szipogok – mondta szemrehányóan -, mert már megint meghatódtam.  De lehet, hogy csak nátha.  Mindenesetre most már sietek.  És te is siess haza, Buci királyfi, nehogy lekéssed a velem való otthoni találkozást.