Nyomtatás

Kergetődznek a fehér csillagocskák 
püspöksüvegén, - s énekel a hó 
piros bundáján. Álomdallam ébred, 
s szárnyára veszi azt, hogy adni jó! 

Adni jó! Ő érti. Ám a valóság 
nem érti még: a szív mitől meleg, 
s mitől villantnak tavaszt a szemekbe 
télben is csöppnyi csillaggyermekek. 

Adni jó. Adni. Nem elvenni önkény 
kezével, durván: - Dagadjon a zsák! - 
de adni, adni... míg adhat az ember 
ezt-azt, s álomba űzött önmagát. 

Ó, Mikulás! Telek arcodba vágtak, 
s nehezült lábad hányszor érte gáncs! 
Mentél, adtál... s pazarló palotákból 
hullt, hullt utánad lenéző vihánc. 

Más úton jöttünk, ám egyfelé mennénk, 
ha mehetnénk, - de elfogyott az út. 
Könnycseppes fent a tanácstalan isten, 
s lent álmainkban új s új háborúk. 

A csalódottnak menedék a Jóság? 
Hát adni jó... ez igaz, jó öreg! 
Más úton jöttél, mégis Csillagommal 
díszítem fel a püspöksüveged.