Volt egyszer egy csillag, ki égről lemászott, 
s zöldellő fenyőknek legcsúcsán tanyázott. 
Néha meg ráült egy-egy erős gallyra, 
s hintázott rajta hol jobbra, meg balra. 
A tündöklő kis csillag oly boldognak látszott, 
mert fenyőtobozokkal biz` órákig eljátszott. 
Hisz árva csillag volt ő, de ki nem mutatta, 
s ha nem volt ki lássa, hát könnyeit hullatta. 
Ajándékot néki még senki sem adott, 
pedig szerette volna, de szép nevet sem kapott. 
Aztán egy napon, mikor sűrűn hullt a hó, 
arra ment szánjával a jó öreg télapó. 
Az árva kis csillag meg oly nagyon pityergett, 
s fagynak hűs szelétől meg annyira didergett, 
hogy télapó szánjával mellette megállott, 
hisz pityergő csillagot még éltében nem látott. 
Mi a baj kis csillag, mért sírsz ily keservvel? 
hisz tán már alig látsz könnyező szemeddel! 
No, én biz nem foglak a fa tetején hagyni, 
hideg lesz az éjjel, s itt fogsz te megfagyni! 
Azzal a csillagot maga mellé vette, 
s tartalék sipkáját a fejére feltette. 
Nem itt kéne lenned, odafönn az égen, 
hisz oda születtél nem is olyan régen! 
Mondta a télapó, de biz mindhiába, 
s közben sálat kötött a kis csillag nyakába. 
Hová mehetnék én, hisz ott senkim sincsen, 
s mit most nékem adtál, az mind összes kincsem! 
Mért nincs nékem nevem, s mért vagyok én árva, 
s mért vannak előttem még az ajtók is bezárva? 
Fakó a fényem is, és senki rám sem néz, 
olyan vagyok én, mint az ízét vesztett méz! 
Elmondta, hát mi fáj, mást nem is óhajtott, 
közben a télapó, meg hatalmast sóhajtott. 
Fényecske lesz hát ezután a neved, 
s én felnevellek téged, nékem elhiheted! 
Kandallóm tüze meg jó meleget ígér, 
s te leszel, ki útjaimra messzire elkísér. 
Itt fogsz te szánkómnak a legcsúcsán ülni, 
s együtt fogunk messze, az égre felrepülni. 
A szívtelen emberek meg bármit is csinálnak, 
az elárvult gyermek is fontos a világnak!