Oh, illatos decemberi ének, 
narancsparkok és ropogó neszek 
koszorúján suhannak a rének, 
mint mikor a szeretet csak rezeg 
a mellkason és hirtelen fakad, árad 
s elönti a félszeg, szomjas porcikákat. 

Az óra lengve jár még, ha jár még 
s a Hold az éj köntösébe hízva 
kémleli, a sok csilló ajándék 
mint leli meg rejtekét a csizma 
belsejében: mint rémült egérke bújik 
s összekuporodik a holnapi újig. 

S az ajkakról lemálló méla szó, 
a pillák közötti árvácska jaj, 
a csókokra billenő tél, a hó, 
s e tiszta, gyermeki lármás kacaj 
most a világnak nyugodt fejére terül: 
a hitetlen se éljen reménytelenül.