Most itt ültök köröttem, várjátok tőlem a csodát, Meséljem el szilveszteri versemet,  Hogy e kapatos bohócon jót röhöghessetek. Hát íme itt van, mi alkalomhoz illő! A fáradt csend már úgyis megülte a termet, Tán kiérdemli mesém e pár perc figyelmet…   Így év vége táján mindenki portáján akad Vidám zene, vagy későig fennmaradt gyermek, Sok korhely társaság csak most kezd igazán névkeresztet adni Szilveszternek. Hangos múlatással nyomják el a születő újév csendes harangszavát, És pezsgővel koccint a kapatos társaság,  Ezer rakéta égbe röppen, Így e papírmasé örömben ujjonganak e vidám temetésen, Üdvözölve a csecsemőt,  És régi fogadalmak szajkózásával gyalázva az elmúló időt.   Ám van egy tetőszoba, hova az újévben is belátnak a régi csillagok. Asztalán leégett gyertya. Mellette lehajtott deres fej. Zokog. Egy ősz ember.   Ha nem hinnék-bolond- még rákacsintanának a nők! Gyönyörű férfi volt azelőtt! Bár daliás termete mögött vad természet lakott, már rég óta csendes. Kik ismerik, úgy tudják, légnyomást kapott. Nem hiszik történetét, mivel mindenkit nyaggat: "Adjátok vissza fiam! Megbántam tettem, jó húsz éve annak!"   Mert húsz éve ilyenkor, sőt még régebben is Voltak vidám társaságok, vad orgiák, És könnyű vérű lányok. Hol a fénypont csak Ő! Csak mindig Ő! Így esett, hogy áldott állapotba került egy könnyű vérű nő.   De mindenki tudta, az apa csak Ő lehet! S mert az élet megpróbálta már e könnyű vérű nőt, Meghalt, mikor a kisded született.   "-Mit érdekel e halott szajha, hisz fiú a gyermekem! Enyém, majd én felnevelem! A napi mulatságnak ezennel véget vetek, Fiam fogja történelemmé tenni nevemet!" Szétszéledt hamar a korhely társaság, Látva a határozott apát, és Félve közmondásos hirtelen indulatát.   És eltelt egy esztendő. És új bált ült az apa Szilveszter okán, És hogy egy éves a fia!   És előkerült a sok régi fáklya,  A kert füzérlámpája,  Az ivócimborák, a könnyű vérü nők, És sok-sok ital mindenek előtt!   És büszkén hordta körbe a kisdedet! Míg el nem unta. Mivel éjfélre minden szolgálót hazaengedett, A gyermeket ágyba dugta, s a szobát lazán becsukta.   Éjfélig tartott a féktelen lárma, Mígnem valaki kitalálta, Ha csöndben várjuk az éjféli harangozást, Mielőtt meghallanánk az utolsó kondulást,  Kívánni lehet valamit, És az beteljesedik.   Hát csöndet intett a szobába Ő! Házigazda jogán középre áll, körülnéz részegen Ittas áhitat látszik minden emberen. Mindenki fülel a harang-kondulásra.   Ám a szomszéd szobából hallik a kicsi zokogása. Egyedül hagyták, fél a sötétben, tán be is pisilt… Hogy mer most zavarni?  Nem tud magába maradni kicsit? És úgy felpaprikázódik ezen, Hangosan fekiált: Ördög vigyen! . . . . . Mire az utolsó kondulásnak elhalt a szava, Kijózanodott, és megőszült az apa. . . . . . A társaság örökre szétszaladt. Ő azóta keresi gyermekét, És nem hiszik történetét. Bejárt minden födet, minden óceánt… Vagyona csak e leégett gyertya maradt. Kinéz a csillagokra, és felkiált: Nektek adom életem, csak még egyszer láthassam fiamat!   Ekkor lép egy ifjú a lenti társaságba. Apja húsz év előtti mása, és apját keresi. Megismerik, hát rohannak a padlásszobába, Megvinni az örömhírt neki! Hiszi is, nem is az öreg,  De kettesével veszi a fokokat, Lerohan a vidám társaságba, Meglátja fiát, És szíve megszakad.